"...alászállok a saját lelkembe kutatni a versmondás titkait"

Január legvégén láthattuk először Egger Géza Az utolsó versmondó c. egyszemélyes interaktív monodrámáját a Jurányi Inkubátorházban. Vele beszélgettünk versmondásról, az első versélményről, a sétaterápiák alkalmával szavalt versekről, a lélek kitárulkozni tudásáról, Latinovits Zoltánról, az abúzív tehetségről, a családban hallott líráról, Federico García Lorcáról, Faludy Györgyről, a versmondásról, ami megmentheti a világot, a szándékosan elnyomott érzéseinkről, József Attiláról, Pilinszky Jánosról, és arról, hogy meddig leszünk, maradunk magyarok…

A versmondásról mi jut először az eszedbe?

Például az, hogy van-e valami az orromban? Hisz amikor odaállok verset mondani az emberek elé, lehet, hogy ez foglalkoztat legelőször. Ez persze most csak egy a sok közül. Ezekből az előadásban, Az utolsó versmondóban jó párat felsorolok, amelyek elvezethetnek minket a versmondás során a gyors és pusztító megszégyenüléshez. Verset mondani félelmetes dolog nekem, valóságos határátlépés. Nem tudom, miért, de különbözik számomra minden mástól: nagyon személyes, talán azért, mert előbb találkoztam vele, mint magával a színházzal. Ártatlanabb találkozás is volt ez akkor még. Ez a műfaj mégis annyira más mindenhez képest, egy Shakespeare-szonett például sokkal sűrűbb szöveg, mint egy amúgy szintén nagyon sűrű Macbeth-monológ – mármint nyelvi értelemben. Érdekes dolog… félelmetes.

…ez egy izgalmas gondolatkísérlet, amihez nagyon sok őszinteség és szörnyeteg bátorság kell, meg az, hogy beleállok, és mondom.. Aztán az is van, hogy nagyon sokféleképpen lehet elmondani egy verset – az előadásban csak viccelődöm azzal, hogy csakis egyképpen lehet egy verset jól elmondani.

Mi a félelmetesebb: a szövegbiztonság vagy a szöveg tolmácsolása inkább?

Ez attól függ, hogy épp melyik lyukat foltozta be az idegrendszerében az ember. Ám a félelem igazi oka nem is e kettő közül valamelyik, hanem maga a tény, hogy kiállsz mások el, és sebezhetővé válsz. Persze annyiszor, annyiféleképpen ki kell állnunk a munkánkból adódóan majd mindannyiunknak az emberek elé, de itt mégis a lelke legmélyéről vall az ember, szélsőségesen személyes műfaj, ráadásul manapság a versmondáshoz a közönség viszonya nagy mértékben megváltozott. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy ha félsz valami miatt, akkor sokszor valójában nem a kompetenciáid megléte, nem léte miatt félsz, hanem azért, mert közel kerülsz valami olyanhoz, ami miatt ezzel az egésszel eleve elkezdtél foglalkozni. Nem véletlenül került be az előadásba Karinthynak a híres Előszó c. verse: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…” Hogy mi az a titok, amihez a versek kapcsán közel kerülünk, erről szól Az utolsó versmondó…
©Szokodi Bea

Jó azt hallani manapság, hogy valaki, aki más szövegeit mondja, így fogalmaz: a lelked legmélyéről vallasz…

Fekete Ádám a Moby Dick adaptációjában azt írja: „Az olvasás: mások semmijében való lubickolás, időtöltés egy mostoha méhében”. Mostanában sokat molyolok azon, hogyan is van ez a mi szakmánk. Hogyan kell egy mondatot jól mondani. Egy Csehov-mondatnál ez például rémületesen nehéz, mert a szereplők nem arról beszélnek, amiről beszélnek. Mostanában elkezdtem azt játszani, hogy keresem, hol van az a szög, amely szögből az összes mondatot el tudom mondani egyes szám első személyben.

Amikor Az utolsó versmondó történetén dolgoztam, akkor az jelent meg egy improvizációban, hogy amikor alászállok a saját lelkembe kutatni a versmondás titkait, akkor találkozom a legnagyobb formátumú versmondóval, a nagy kapuőrző démonnal, és ez ki is lehetne más, mint Latinovits Zoltán.

Emlékszel, számodra honnan, mikortól indult ez a „lelked legmélyéről” mondás?

Az utolsó versmondóban arról beszélek, hogy csak véletlenül lehet jól elmondani egy verset. Van a versmondásnak egy véletlen, nem rajtam múló része… Amikor az ember teljesen spontán és önazonosan mond el egy szöveget – mintha ott jutna eszébe… ennek a vágya talán onnan eredhet, amikor megismertem Vasvári Emesét, akivel Shakespeare Macbeth-jét majd három hónapig próbáltuk, és teljesen beleköltöztem azokba a monológokba. Emese azt kérte, hogy úgy mondjam el ezeket a gondolatokat, mintha most, jelen időben jönnék rájuk. Óriási kihívás volt ez akkor számomra, mivel ez igen veretes szöveg. Aztán egy másik szintén ennyire meghatározó esemény a közelebbi múltból: a hathónapos karantén, ami akkor, mint egy özönvíz, nagyon sok mindent elmosott. Sokszor naponta tíz kilométert sétáltam, hogy a színház nélküli állapotból eredő fölös energiákat le tudjam vezetni. Ezt úgy oldottam meg, hogy versekben sétáltam. Például József Attila Eszméletében, amit nagyon sokszor elmondtam akkoriban. Megtalálni ezt a személyes, egyes szám első személyben lévő szöget egy ilyen titokzatos és sűrű nyelvi anyagban… ez egy izgalmas gondolatkísérlet, amihez nagyon sok őszinteség és szörnyeteg bátorság kell, meg az, hogy beleállok, és mondom.. Aztán az is van, hogy nagyon sokféleképpen lehet elmondani egy verset – az előadásban csak viccelődöm azzal, hogy csakis egyképpen lehet egy verset jól elmondani.
©Szokodi Bea

Ha már őszinteség és szörnyeteg bátorság kell számodra a versmondáshoz: szerinted Latinovits Zoltán is így mondhatott anno verset?

Számomra ő maga a versmondó – az emblematikus versmondó. Etyeki vagyok, ott nőttem fel, és az akkori körzeti orvos, dr. Papp Ferenc mellékállásban többek között hobby József Attila-kutató is volt, és ezen belül Latinovits-rajongó is. Ő volt például az, aki hosszas előadásokat tartott nekem arról, hogy a Kései siratót Latinovits Zoltán is csak egyszer tudta jól elmondani. Ezt bele is írtam a darabba, ez a mondat a drága, jó Papp dokitól származik. Akkor, tizennyolc évesen az én generációmból mindenki oda akart eljutni, ahová Latinovits – persze tizennyolc évesen pontosan nem láttuk azt, hogy ez mit is jelent valójában… Elementáris hatású versmondó volt. Amikor Az utolsó versmondó történetén dolgoztam, akkor az jelent meg egy improvizációban, hogy amikor alászállok a saját lelkembe kutatni a versmondás titkait, akkor találkozom a legnagyobb formátumú versmondóval, a nagy kapuőrző démonnal, és ez ki is lehetne más, mint Latinovits Zoltán. Igyekeztem a mai fiatalokat megszólítani, ezért is gondoltam, mennyire komikus lehet egy fiatal, frusztrált „pályakezdő” és egy nagy, abúzív, iszákos, de minden titkot ismerő versmondó párosa. Mert a mi generációnk nyilván másképpen néz ezekre a nagy zsenikre, mint a kortársak. Régen egy zseni mindent megengedhetett magának, ma viszont ezt már nem így gondoljuk. Mindezek tematizálva vannak az előadásban: a művészet „titkához” való viszony, a művészetbe való belehalás kérdése is például. Ezek mind-mind olyan ösvények, amelyeken a főszereplőm végigmegy, hogy kiáshassa magának azt a bizonyos, versmondással kapcsolatos titkot.

A figyelemelterelés technikai forradalmában erre egyre fejlettebb eszközeink vannak. A vers, az éneklés, a tánc, ahogy minden más művészet is, eszköz ahhoz, hogy kapcsolódhassunk a saját lelkünkhöz, az érzéseinkhez.

Ha már ösvényeken való elindulás: emlékszel, mi volt az első versélményed?

Több meghatározó versélményem is benne van az előadásban. Például az Eszmélet, melynek csúcspontja: „Rab vagy, amíg a szíved lázad, /úgy szabadulsz, /ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, /melybe háziúr települ.” Ezt én nagyon sokat hallottam gyerekkoromban a körülöttem lévő felnőttektől. Olyan családba születtem, ahol jelen volt a költészet. Avagy egy másik, amivel az előadás főszereplője is megnyeri a szavalóversenyt, mert akkor és ott, a versenyen életében egyszer jól el tudja mondani – egyébként én is ezzel a verssel nyertem meg egy versmondóversenyt -: ez Pilinszky János Introitusza: „Ki nyitja ki a könyvet…”. Már a darab készen volt, amikor ez a vers eszembe jutott utólag. „Saját, nagy felfedezéseim” Federico García Lorca és Faludy György Villon-versei voltak kamaszkoromban. Lorca versei voltak talán a legmeghatározóbbak, de nagy hatással voltak rám Bereményi Géza szövegei is, amiket Cseh Tamásnak írt. Leonard Cohen verseit is nagyon szerettem, bár nem is igazán tudtam jól angolul. Aztán részt vettem egy külföldi workshopon, ahol muszáj volt folyamatosan angolul beszélni, ettől aztán megjavult az angol szövegértésem is. És ugyanazt a Cohen-albumot hallgattam hazafelé is, mint odafelé a repülőn, csak visszafelé elkezdtem érteni is. Rájöttem, hogy a barátom, aki kezdetek óta hozzám, csak nekem beszél – ez volt Cohen -, nem is mond hülyeségeket. Ez akkora gazdagság érzéssel töltött el!
©Szokodi Bea

Hogyan érzed: 2023 elején miért „gazdagíthat” a vers – amikor már sajnos rétegműfajjá kezd válni?…

Arról szól az előadásom, Az utolsó versmondó, hogy a világegyetem összeomlását csak a versmondással lehet megakadályozni. Ez komikus mondatként hangzik el Latinovits szájából, de aztán a dramaturgia is erre épül fel, mert végül tényleg össze is omlik.. Ezért egyben halálosan komolyan is veszem ezt a kijelentést. A mi civilizációnk egyik legnagyobb problémája az érzelmi elszegényedés. Tabusítottuk, szeparáljuk az érzelmeinket mindenféle „fájdalomcsillapítóval”, figyelemeltereléssel. A figyelemelterelés technikai forradalmában erre egyre fejlettebb eszközeink vannak. A vers, az éneklés, a tánc, ahogy minden más művészet is, eszköz ahhoz, hogy kapcsolódhassunk a saját lelkünkhöz, az érzéseinkhez. És ha ezt meg tudjuk tenni, akkor nem kell elmenekülnünk előlük. Azért vannak érzéseink, hogy fel tudjuk dolgozni a valósághoz való viszonyunkat. És ha el tudjuk sírni a könnyeinket, ki tudjuk kiabálni a mérgünket – mindezt olyan módon, hogy ezzel nem ártunk senkinek, mert mondjuk, verset mondunk, akkor jót teszünk magunkkal és a világunkkal is. Ahogy Nagy László írja: „Káromkodásból katedrálist” – ergo van módja, hogy gyógyítsuk egymást, magunkat, csak ezt a mai civilizáció letagadja.

Olyan családba születtem, ahol jelen volt a költészet. Avagy egy másik, amivel az előadás főszereplője is megnyeri a szavalóversenyt, mert akkor és ott, a versenyen életében egyszer jól el tudja mondani – egyébként én is ezzel a verssel nyertem meg egy versmondóversenyt -: ez Pilinszky János Introitusza: „Ki nyitja ki a könyvet…”. Már a darab készen volt, amikor ez a vers eszembe jutott utólag.

…versek helyett inkább drogozunk…

…persze, lehet letompítani az érzéseinket, vagy szorongásoldókkal mámorba juttatni magunkat ideiglenesen, de tudjuk, hogy ez nem képes mégsem pótolni az érzéseink átélését, a belső igazságunkkal való szembenézést, az elfogadását annak, hogy valakit, valamit nem gyászoltunk el, vagy nem vallottunk be magunknak. Az a tapasztalatom, hogy mindenféle művészet kiváló eszköz, lehetőség arra, hogy önmagunkkal találkozzunk. A vers is egy ilyen eszköz, jó eszköz. Másrészt a kulturális emlékezetünk része. Minden népnek, közösségnek vannak szent szövegei, melyek miatt azt mondhatjuk, hogy annak a népnek, közösségnek van kultúrája, vannak hagyományai. Amit egy adott nyelven, annak legnagyobb szellemi teljesítményeként megalkottak, az egyfajta titkos térkép, varázsige ahhoz, hogy az ember megtalálja önmagát, meglelje gyökereit. Megérthesse, megtanulhassa, hogy ugyanezen földrajzi helyen korábbi generációk hogyan néztek szembe hasonló kérdésekkel. Ezek a térképek, varázsigék óriási eszköztárat adnak nekünk segítségül, és lemondani róluk hatalmas nagy felelőtlenség. Tulajdonképpen addig mondhatjuk, hogy magyarok vagyunk, amíg ezeket a verseket, szövegeket ismerjük, akár úgy, hogy olvassuk, meghallgatjuk, akár megtanuljuk, szavaljuk őket.