A társadalom legkisebb egysége a család. Igazából nem lényeges, hogy milyen az összetétele, ha a tagjai úgy érzik, hogy a többiek részéről sérelem éri őket, vagy fel nem dolgozott traumákat dédelgetnek a másik iránt érzett harag mélyén. Erről is szól az amerikai drámairodalmat berobbantó Eugene O’Neill önéletrajzi ihletésű drámája, a Hosszú út az éjszakába, amit Fehér Balázs Benő rendezett a Stúdió K-ban.
Az előadás nem a Stúdió K színpadán, hanem pár sarokkal arrébb, a Ráday utca egyik bérpalotájának második emeleti lakásában játszódik. Nézőként a nappaliban foglalhatunk helyet, amelyben kevés a berendezési tárgy: egy kétszemélyes kanapé – fölötte egy gobelin – és a hozzá tartozó két puff, egy dohányzóasztal, vele szembe egy kaszten, rajta a tévé, fölötte pedig egy kis könyvespolc. Az össze nem illő bútorok James Tyrone fösvénységéről is tanúskodnak, az elrendezés és maga a tény, hogy egy nappaliban ülünk, mégis megváltoztatja a nézői attitűdöt. Belépéskor még a konyhába is belátni, ahol a családtagok éppen reggeliznek, ahonnan a kolbászos tojás szaga szűrődik ki. A nappaliban a távolabbi fal mellett ülők még beláthatnak az egyik hálószobába. Mindezek a dolgok, a térszerkezet, a szagok és a bútorok mind az előadás naturalizmusát erősítik. Ez a naturalizmusra törekvés azonban visszaüt akkor, amikor az idősebb és az ifjabb James Tyrone kimegy a ház elé sövényt nyírni. Mert a legközelebbi sövény két emelettel és három sarokkal arrébb, a Markusovszky téren lehet.
© Dömölky Dániel
Fehér Balázs Benő rendezőként eddig nem a naturalizmusra való törekvéséről volt híres, sőt a darabválasztásai sem ebbe az irányba mutattak.
Színházi nyelve erősen épített a színház színházszerűségére, amire a rendezések általában maguk is reflektáltak, és ezta negyedik fal lebontásával a néző előtt is nyilvánvalóvá tették. Vagy egy ponton csak simán átfordultak az előadások valami szürreális dimenzióba…
Itt viszont érződik az előadás „földhözragadtsága”. És bár Fehér Balázs Benőnél ez az irány újdonságnak számít, a kortárs színházi szcénában megvannak az előzményei, a kísérletezés ebbe az irányba. Ezek pedig Tarnóczi Jakab rendezései a Katona Kamrában. Mind a nemrég bemutatott Magányos emberek, mind pedig a korábbi Isten, haza, család ebbe az irányba indulnak, sőt amellett is lehetne érvelni, hogy a Melancholy Roomsban is jelen van egyfajta naturalizmus. Ráadásul a Magányos emberek szintén beinvitál a játéktérbe, bár az a lakás csak egy felépített díszlet, és mivel az egészet kívülről látjuk, ezért aztán meg-megszakad az immerzió.
De ahogy a Magányos emberekben Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia dramaturg is arra törekedett, hogy az elhangzó beszéd se zökkentsen ki a szimulációból, úgy Laboda Kornél szöveggondozásának is ez a legfőbb célja. Úgy tűnik, hogy nagyobb húzásokra nem került sor, minden megszólalás átesett azonban a konyhanyelv szűrőjén. Hiszen ki hinné el, ha a szobán papucsban és alsógatyában átcsattogó szereplő veretes stílben szavalná a dialógot. És ez talán az előadás egyik legnagyobb kihívása is egyben. A színészek és a nézők testi közelsége, az előadás intimszférájába való betörés kiélezi az erre irányuló figyelmet. Hogy nem „lepleződnek le”, az csak a színészeken múlik.
© Dömölky Dániel
Spilák Lajos a fösvény családfő szerepében összehúzott szemmel méricskéli a whiskys üveget, és a fiait is. Miközben gondja van a fölöslegesen világító égők lekapcsolgatására. Lovas Dánielnek és Samudovszky Adriannak az ifjabb Jamesként, illetve Edmundként egymás ellentéteit kell megmutatniuk, de hasonló hévvel szapulják egymást, ha azt kell felhánytorgatni, hogy melyikük mennyi támogatást kapott a családtól, legyen az anyagi támogatás vagy közvetett protekció. Homonnai Katalin pedig kábítószerfüggő anyaként a többiek által generált káosz fölött lebeg. Rá nem ragad át a többiekre jellemző „hétköznapiság”, mintha révült állapotban lenne jelen többször is az előadás folyamán. Ötödikként a Pallagi Melitta által megformált Cathleen van jelen, és talán nála figyelhető meg a legjobban a motyogásra, a félmondatokra épülő köznyelvi regiszter.
Az előadás minden gesztusa arra irányul, hogy minél naturalisztikusabb élményben legyen részünk nézőként.
A Devich Botond által tervezett díszletről már volt szó, amely jelzésértékűen van jelen a térben. Mégis hiányoznak a berendezés további darabjai. Nyilván nem praktikus telezsúfolni egy szobát, amiben a játszókon kívül még negyven embert le akarnak ültetni, de azt hiszem, hogy ez a koncepció amúgy sem a praktikusságról szól. A valóság illúzióját nem könnyű megteremteni, még úgy sem, hogy a napszakok váltakozása miatt a lakás előtti gangot is telerakták reflektorokkal Berta Ninett fénytervének megvalósításához, ami egyébként igen hihetően működik.
© Dömölky Dániel
Ahogy az előadással haladunk az éjszaka mélyére, és egyre jobban megismerjük a családot, rájöhetünk, hogy nem a robbanás a legveszélyesebb fenyegetés ebben a nukleáris családban, hanem az egymást lassan megrontó kárhozatos sugármérgezés. Fehér Balázs Benő rendezése erre hívja fel a figyelmet.
(2023. január 20.)
Jenei Péter
