Szexualitás, te szülj nekünk rendet!

…mert minden más rend: rendszabály. Külső hatalom diktálta parancsuralom, még akkor is, ha az az értünk való leghumánusabbként megalkotva „értünk”, „miattunk” és „számunkra” működik. Ám a szexualitás rendteremtő hatalma a hatalom oktrojálta rendről egész könnyen, kérlelhetetlenül és őszintén lerántja a leplet… Lénárd Róbert-Selmeczi Bea A szexualitás története c. darabját Lénárd Róbert rendezte a Táp Színház előadásaként a Jurányiban tubarózsaszerűen nyíló, szókimondó nyíltságukban bátor, humoros és legfőként őszinte etűdök sebesen pergő sorává. Egyszerre igényesen ízléses – már-már intellektualizált -, ám mindeközben pont ugyanígy és ugyanennyire humorral bőségesen nyakon öntött esztrád ez arról, amiről nem szoktunk, nem merünk, nem akarunk, és  valljuk végre be, nem is tudunk beszélni: a szexről. A saját magunk egyéni és közösségi szexualitásáról. Pedig nagyon nem ártana pont most, amikor a hatalom – legyen az bármiféle is – szánkat betömni, betömetni készül…- mert a jól megélt szexualitás hatalma szabaddá tesz. Legyen szabad megnézni, hogy igazi, felelős hatalmad legyen. Legfőképp önmagadon, végre.

A két kétágú, babarózsaszínre festett létrával és rózsaszín tüllökkel fellobogózott Táp-terem sötétje (díszlet: Boros Anna Eszter) egészen megbolondítódik: szent, jótékony összevisszaságában sugallva, hogy itt minden megtörténhet, mert itt mindennek meg is kell történnie. A fehér szkafanderbe, mint védő ruhába, melyeknek végtagjai szintúgy rózsaszínbe csapnak át a fehérségükből (jelmez: Jákóhalmi Zsófia), öltöztetett szereplőink: Szabó Veronika, Sárközi-Nagy Ilona, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Medveczky Balázs  mint szerelmes, lila ködben úszó ondósejtek, töltik be e fekete alapú rózsaszínűséget.

Mert a fekete és a rózsaszín „csatázik” itt, ahol a „gépről”, annak kattogó, mindent betöltő zajáról, létéről kezdenek váltott monologizálásba ezek a virgonc vagy épp fokozatosan lassuló, fehér szkafandereseink. De ki is, mi is ez a gép, ez az „üzem”, amely mindent maga alá szeretne gyűrni, minden fölött kontrollal akar bírni?

Lestyán Attila, mint fekete bőrkabátba, fekete napszemüveg mögé bújtatott Michel Foucault kezdi hadart franciasággal beszédét, melyet szinkrontolmács-szerűen, felváltva ad értésünkre magyarul Szabó Veronika és Sárközi-Nagy Ilona. Olyan magasan mély, egyszerre elvont, mégis az értekező széppróza legveretesebb nyomdokain haladó filozófiai szöveget, hogy egészen beleszorulunk a székeinkbe, mintha a légáram vagy a turbulencia szorítana minket oda.

Egyébként végig azt kérdeztem magamtól, hogy szcenírozott Michel Foucault: A szexualitás története I.-et nézek-e a Táp-teremben, vagy egy nagyon igényesre formált, pornóval bátran kacérkodó, komolyan könnyed, könnyeden komoly játszadozást? És az az igazság, hogy mindkettőt egyszerre – szétszálazhatatlanul.

Mert Lénárd Róbert A szexualitás története rendezésében oly ügyes bátorsággal mutat fel minket és  szexualitásunkat – és ez nyilván legalább annyira a dramaturg, Selmeczi Bea mindent letisztázni, arányokat kézben tartani tudó érdeme is -, hogy ámulunk és bámulunk. Leginkább pedig fel- és rászabadulunk a saját, legintimebb valónkra: önnön szexualitásunkra – ami valljuk be, nem is akármi. Főleg egy olyan végsőkig „kikozmetikázott”, agyon photoshopozott világban, mint  amilyenben élünk, mert már mindent csak képekben vagyunk képesek fogyasztani, bár e képek már nem a templomok freskói, hanem a közösségi platformokból kicsorduló fotók, hol jobban, hol gyengébben retusált némelyike, ám mégis ezekkel zabáltatjuk halálra  szemünket, érzékeinket

Lénárd Róbert olvasata Foucaultról és a szexualitásról a legjótékonyabb és a legízlésesebb teremteni és elmondani akarással beszél arról, ami az álszemérem kereszténysége, avagy sosem volt, mégis mindennél elevenebb, virágzóbb prüdériája miatt kibeszéletlenül marad, hogy a hatalom szabadon, akár kék plakátok nélkül is manipulálhasson minket – bárhol, bármikor.

De csak akkor tud, képes hatni rád, ránk  az efféle, az ajtó alatt is bekúszni képes manipuláció, ha nem hallottad Medveczky Balázs transzénekesnőjének megkapóan szép, férfiasan markáns, a lélek finomságától érzékien érzékeny,Cripple and the Starfish című, az Antony and the Johnsons zenekar énekesétől, Antony Hegarty-tól származó, a produkcióhoz áthangszerelt dalát a szadomazó szex és a szabadság, líraian gyönyörű „himnuszát”, nem mindennap hallott hangtehetséggel.

Mert ha hallottad e dalt Medveczky Balázstól, akkor mindent értesz, és talán egy életre elegendően meg is érted – az én barokkos mondataim nélkül is. Ritka tehetség, akinek ne csak a szemedbe elsőként eljutó „alkatát” csodáld, hanem az ezt az alkatot belülről éltetni képes, alázatos hozzáértést, játszani tudást, akarást is.

A komoly, a legintimebben vett legkomolyabb és a mindezt humorba mesterien csomagolni kész igényesség adja itt egymásnak a stafétát. Ősmagyar, turulmadaras, Isten, haza, család demagóg szentháromságával átszalagozott pornó forgatásba csöppenünk máris, és a könnyünk folyik a túlhajtott, őseredetit a giccsben-gagyiban visszaadni akaró pornó forgatáson, mert az államilag támogatott, a magyarság eredetét kutató Intézet pénzéből és védőernyője alatt forgatott felnőtt tartalom vagyunk igazán mi, bár készül belőle természetesen  nyugatnak szánt verzió is. Kendőzetlenül, jól felálló, ősmagyar tehetséggel, nyilván.

A szexualitás története a szexről szól. Ám aki a szexualitásról, a saját szexualitásáról beszél, mer, tud, akar beszélni, azt már nem a hatalom irányítja. Azt az egyént már nem más, hanem önnön maga kormányozza. Egy rend, amely emberi. Rend, a szabadság rendje, ahol a másiknak és saját magunknak kell, hogy hatalmunk legyen magunk fölött. Ergo: a szexualitásról beszélni nem más, mint a teljességről beszélni – táposan -, és ez a lehető legjobb. Ám ha szexuálisan, avagy nemi identitásodban frusztrált vagy e téren: akkor maradj otthon, és nézd a stream csatornák egyikét, és fogd rá a nyuszira ezt is.

(2023. április 22.)

Csatádi Gábor