A Radnóti Színház évadának utolsó bemutatója is egy család története, de nem úgy, mint a márciusban bemutatott A vége. Nincsenek generációkra visszamenő traumák, és nem is próbál történelmi beágyazottságot kerekíteni a szereplői köré. Legfőbb közege a család, a volt vagy a leendő család és a családtagok közti viszonyok lesznek meghatározók. Visszatekintve sokszor úgy érezhetjük, hogy a történelem folyásán nem lehet változtatni, a sodrás kényszerhelyzetek elé állít, de a családdal való kapcsolat vizsgálatakor mindig ott motoszkál az érzés, hogy lehetett volna másképp is cselekedni.

A Hajdu Szabolcs rendezte Legközelebbi ember hangulatát tekintve Hajdu független színházas projektjének, a Látókép Ensemble-nak az előadásaira hasonlít. A fő különbséget a Radnóti dobozszínpados elrendezése jelenti, ahol a nézők – a közvetlenebb lakásszínházi vagy a B32-es előadásokhoz képest – távolabb kerülnek a produkciótól. A távolság elsősorban nem centiméterekben értendő, inkább úgy, hogy az első perctől kezdve nincs meg az intimitásnak az a foka, amit a nézők és a színészek – fizikai – közelsége megteremt.

Pedig az előadás címe pont egy ilyen közelségre utal. A legközelebbi ember az a személy, aki az első a híváslistában, ha bármilyen segítségre van szükségünk, a legbelsőbb bizalmasunk, akinek bármilyen titkot el lehet mondani, vagy az, akiről tudjuk, hogy mindig minden körülmények között meg fog hallgatni, még akkor is, ha nem biztos, hogy meg tud vigasztalni. Az előadás belső világában pedig egy könyvnek a címe, melyet az egyik főszereplő írt, és amelyhez mintaként – egy kicsit knausgårdosan – a saját és családja kapcsolatát vette.


© Dömölky Dániel

De ahogy Hajdunál megszokhattuk, ez csak jóval később derül ki. Először csak a csip-csup, kevésbé fontos dolgokról esik szó. Majd hosszú nosztalgiázás következik. Ezek mind-mind csak előkészítői az összeveszésekben kicsúcsosodó sérelmeknek. A színészi improvizáció alapján létrejött szöveget Kelemen Kristóf gondozta. Ez a hosszadalmas felvezetés, amely teljesen hétköznapi dolgokból, semmiségekről való beszélgetésekből áll, azért válik fontossá, mert megteremti azt a bizalmas közeget, amelyben aztán teljesen őszintén meg lehet nyilvánulni.

Pont úgy, ahogy a legfontosabb dolgokra – amiről mindenki beszélni akar – csak az utolsó előtti pillanatban, a búcsúzkodás előtt térünk rá.

Úgy tűnik, hogy ez az őszinteségi faktor sokkal fontosabb Hajdu számára, mint maga a konfliktus. Mert ennek az őszinteségnek köszönhető az is, hogy úgy tűnik, a nézeteltéréseket el lehet simítani, és egymást megértve új, megerősített viszonyban léphetnek a következő életszakaszukba a szereplők.

Az előadásban az ehhez vezető utat egy a társaságba véletlenül csöppent idegen teremti meg. Ő Bob, akinek a szerepét Hajdu magára osztotta. Az idegen érkezése azonban nem a toposznak megfelelően működik. Bob nem veszi át az irányítást úgy, mint az Őrnagy Tótéknál, nem bontja meg olyan végzetesen a család egységét, mint az Idegen a Parasztoperában. Egyszerűen csak jelen van, mindenkit meghallgat, és pszichológust idéző kíváncsiságával azt is kihúzza a többiekből, amiket azok mélyen eltemettek magukban, de legalábbis egymás között nem merik megbeszélni. Vagyis nem Bob fontos, hanem a hatás, amit el tud érni.


© Dömölky Dániel

A Legközelebbi emberben a családi dráma terepét egy lomtalanítás adja. Simonyi-Lengyel Mira díszletét többnyire kedélyes felismeréssel fogadta a közönség. Az eklektikusan felhalmozott kacatkupacban évekre visszamenőleg rekonstruálható lenne a család története. Igazán kár, hogy ez az aspektusa nincs kihasználva a díszletnek, mert nem csak vizuális gegként lenne képes működni a lecserélt vécécsésze, a csillagvizsgáló távcső, a különböző bőröndökbe begyömöszölt ruhadarabok, a soha nem használt párásító vagy a kiszuperált varrógép, elhangolódott gitár és a még mindig „értékes” szintetizátor kavalkádja.

Végül persze a lomtalanításra jut a legkevesebb idő. Az idősebb testvér, az író Martin éppen megpihenne, bár azt nem tudhatjuk, hogy valójában miben fáradt el. Valószínű, hogy csak saját kiégésével küzd. Ezért Porogi Ádám az előadás első felében egy múltba révedő, merengő, kicsit fásult alakot állít elénk. Mégis úgy tűnik, hogy Martin elégedett az élete alakulásával.  Mert a köreit foggal-körömmel és a testvérére vagy a barátnőjére való tekintet nélkül védi. Előbbivel az apjukkal való kapcsolatuk, utóbbival annak váratlan terhessége miatt kerül konfliktusba.

Porogi Ádám mindkét vitában érezteti Martin ragaszkodását a status quo-hoz, és egy kicsit a változástól való félelmét is.

Baki Dániel egy folyamatos elnyomásban élő, de kitörni próbáló férfiként jeleníti meg öccsét, Krisszt. Nem csak a párkapcsolatában, de a testvérével való viszonyában sem tudja érvényesíteni az akaratát, pedig mindkettőjük iránt érezhető a ragaszkodása. Annak ellenére, hogy a bátyját a család békéjének megbontásával vádolja, a barátnőjével való kapcsolatát pedig egy vágyálom miatt kérdőjelezi meg.


© Dömölky Dániel

A két barátnőt Sodró Eliza és Berényi Nóra Blanka alakítja. Sodró Eliza kontrollmániás, kicsit manipulatív nőnek mutatja Krissz barátnőjét, Elvirát. Berényi Nóra Blanka ennek teljesen az ellentétét játssza Martin partnereként, Petraként. Különbség köztük az is, hogy míg Sodró Eliza karaktere akarja, addig Berényi Nóra Blanka karaktere csak vágyik a kapcsolat következő szintre emelésére. Ahogy a fiúk karakterei szöges ellentétei egymásnak, úgy a lányokéi is.

Igazából mindannyiuk szerencséje, hogy lomtalanítás közben Bobra találtak. Hajdu Szabolcs légiesen könnyű, múlt és jövő nélküli karaktere az, akire akkor és ott szükségük van, hogy rajta keresztül közelebb tudjanak kerülni egymáshoz.

(2023.05.11.)

Jenei Péter