A Stereo Akt május 1-jén bemutatott előadásának hat főszereplője van. Mindegyikük valamilyen társadalmi felelősségvállalást a zászlajára tűző civil szervezet aktivistája. Az előadás tulajdonképpen az ő történetük.

Az, hogy a kiégés társadalmát éljük, manapság közhelyszerű kijelentés. Részben innen indul a Stereo Akt eredetileg Németországban bemutatott előadása a Remény Panzió is. Kiégett színészek panziót, „kiégést kezelő szanatóriumot” nyitnak, ahol munkájukban megfáradt aktivistákat látnak vendégül. A cél a feltöltődés lenne, hogy a Panzióban töltött idő után új erővel térhessenek vissza a csatasorba.

A tübingeni előadás még Hotel of Change [Változás Szálloda] címen készült. A magyar változatban a szálloda panzióvá fokozódott le, a változás pedig – tételezzük fel, hogy a változás iránti – reménnyé. Mintha a határ átlépése felerősítette volna az alkotók pesszimistább hozzáállását saját témájukhoz. És ez a magyar néplélek ismeretében nem is meglepő.

Ha már változásra nem futja, azért maradjon még némi remény…

Az előadásban szereplő aktivisták is mások, hiszen ha vannak is átfedések a két országban felmerülő problémák esetében, a környezet, amelyben az aktivistáknak helyt kell állniuk, teljesen más. Más a társadalom összetétele, mások a kulturális hagyományaik, és másként tekintenek a világra. A magyar előadásban szereplő hat aktivista a következő területeken dolgozik: Bari Jutka a társadalmi igazságosság, Kajos Rebeka a női jogok, Kovács Vera a lakhatás, Lóczi Csenge a fenntarthatóság, Márton Gábor az LMBTQ-jogok és a fogyatékos emberekkel kapcsolatos szemléletformálás, Törley Katalin pedig az oktatás területén próbál változást elérni.


forrás: Trafó

Az előadáson saját előadásukban ismerhetjük meg az aktivisták motivációt és azt, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük. De arról, hogy milyen pozitív hozadékai lehetnek ezeknek a munkáknak, sokkal kevesebb szó esik. Valamint arról is, hogy a társadalom hogyan viszonyul ezekhez a témákhoz. Persze a közhelyes konfliktusok szóba kerülnek az LMBTQ-jogok ellen tüntető és fenyegetően fellépő szélsőjobb vagy a veganizmuson élcelődő húsevők ellentétében.

Hangsúlyos még a politika esetleges „szerepvállalása” egyes területekkel kapcsolatban, de itt is többnyire csupán arról van szó, hogy hogyan próbálja akadályozni és lehetőleg ellehetetleníteni a politika azokat a kezdeményezéseket, amelyek kicsit is veszélyeztetnék érdekeit vagy hatalmi pozícióit.

A párbeszéd mégsem marad ki az előadásból. Ez nyilván az alkotóknak is fontos volt, a bevont aktivistáknak meg pláne. Az utolsó jelenet végén a nézőtéren is felkapcsolják a világítást, és az előadás már közönségtalálkozóként folytatódik. A kérdések egy átlagos közönségtalálkozóhoz képest hamar elkezdenek záporozni, az idő rövidsége miatt azonban biztosan maradt még fel nem tett kérdés. Nagy veszteség, hogy az előadás nem tud valódi vitaszínházzá alakulni, pedig lehetséges, hogy elég lett volna a kötött és kötetlen részek arányát egyenlőbbre szabni.

Annál is inkább, mert a meghívott aktivisták nem rutinos fellépők. Mert lehet, hogy fellépnek tüntetéseken vagy köztéri akciókban, de a színpadi jelenléthez nincsenek hozzászokva. Az előadásban részt vevő színészeknek pedig, bár mind klasszikusan képzett színészek, nincs meg a kellő tapasztalatuk ahhoz, hogy egy civilt hogyan irányítsanak a színpadon. Természetesen a próbafolyamat alatt szerzett ismeretség és a kölcsönös szimpátia átjön, mégis külön regiszterben mozognak a professzionális és az alkalmi előadók, és a sokat emlegetett kémia nem jön létre.


forrás: Trafó

De ez nem csak a szereplők hibája. Bár a Stereo Akt többször is próbálkozott már társadalmi kérdések bevonásával és formai kísérletezéssel, mégsem világos, hogy mi a fontos ezek közül Boros Martinnak. Ahogy az sem, hogy miért pont ez a hat terület és egy-egy képviselője jelenik meg az előadásban. Érthető, hogy a rendező nem akart hierarchiát felállítani a képviselt ügyek között, de azzal, hogy egyik mellett sem foglal állást – és itt nem pro vagy kontra hozzáállásra gondolok elsősorban – egy best of válogatásnak tűnik a felhozatal.

Az, hogy nincs kiemelés, hasonlókból álló masszává sűríti ezeket a merőben különböző területeket, amelyekben a legszembeötlőbb hasonlósággá a panaszáradat válik, és nyilvánvalóan ez nem lehetett, nem is volt cél.

 

Az előadás elején dokumentumfilmes stílusban láthatjuk a Remény Panzió „keletkezéstörténetét”. Az előadás négy színésze kiégésről, kiábrándulásról számol be. Egy félmondatos poén arra utal, hogy a Remény Panzióra a Nemzeti Színházat pályázták meg helyszínnek, de valamilyen „fennforgás” miatt azt a helyszínt nem kaphatták meg, ezért végül a Trafó fogadta be a projektjüket. És bár a Trafó rendületlenül kiáll a hasonló előadások mellett, mégis olyan helyszín olyan közönséggel, ahol egy ilyen előadásnak nincs hatása. Új információval lehet, hogy tud szolgálni az előadás, de az érzékenyítésen a többség már túlesett. Olyan helyszínre lenne szükségük, ahol sokkal szélesebb közönséget tudnának megszólítani (bár érzésem szerint a Nemzeti sem az a hely). Vagy bátrabbnak és provokatívabbnak kéne lenniük.

Az illusztrációk a tübingeni előadásból származnak.

(2023.05.02.)

Jenei Péter