Advent, vagy amit akartok…
december 16., szombat – Nádasi Erika
Neked egy telefon kellene – tréfált velem apám. – Amikor már nagyon félsz, csak átszólnál hozzánk, megvagyunk-e? Az ötlet nem vidított fel, igazából nem is tetszett. De apámra rácsapódott a saját tréfája – kimondta, s azontúl nem tudott szabadulni tőle. Közeledett a karácsony, s ő a pesti nagy áruházak képes ajándékjegyzékeit bújta – az egyikben végre megtalálta, amit keresett. A házi telefont. Rögtön megrendelte. Hamarosan meg is jött a doboz. Nem egészen az volt, amit neki kellett. Az áruház nem telefont küldött – mást, többet: játékot. Egy bonyolult házitelefon-rendszer alkatrészeit, amit a barkácsoló ezermesterként türelemmel és leleménnyel telefonná kellett összerakni.
Talán a szerkesztési utasítás volt homályos, talán egy-két alkatrész hiányzott, és talán apám is ügyetlenkedett – az összeszerelő munka akadozott. Pótrendelést kellett küldeni, újabb dobozt várni. Közben szétszedte, újra kezdte az egészet, izgatottan dolgozott. Mindezt persze a legnagyobb titokban. Hiszen karácsonyi ajándéknak szánta, csipkelődő, kedves ajándéknak, nagy meglepetésnek – a gyereknek.
Én nem is tudtam semmit a telefonról. Testvértelen gyerek voltam, nálunk könnyű volt minden titkot homályban lebegtetni. Néha mégis érzékeltem a titkot, a lebegést, de ilyenkor, karácsony előtt, szemérmesen elfordultam a rejtegetett részletektől.
Apám végre befejezte a nagy szerelést. Azon a délutánon kiküldött a hóba, a hegyoldalra – két szabad órát biztosított magának. És a telefon, a karácsonyi telefonom, már az első fél órában szólt. Hibátlanul formált emberi hangból elektromos jeleket az egyik szobában, majd a szomszédban, anyámnál, s egy távoli szobában, apámnál is megismételte a csodát: az elektromos hullámok a telefonkagylóban visszaváltoztak élő hanggá, kissé recsegő, elmosódó hanggá, de kétségtelenül hanggá. Egyenlőre apám és anyám hangjává.
Két nappal voltunk karácsony előtt. A siker megrészegítette apámat. Boldogan és kábultan rendelkezett: rögtön díszítsék fel a fát, hozzák elő a többi ajándékot, rakjanak ki mindent, süssenek és főzzenek – a mai este lesz karácsonyeste. Ő nem tud tovább várni.
Anyám ellenkezett, hiába. – A gyerek még úgysem ismeri a naptárt – torkolta le apám. – Ha azt mondjuk, hogy a mai este a karácsonyest, elhiszi. Miért ne hinné? Hogy tegnap meg tegnapelőtt mást mondtunk, majd nevetni fogunk… Karácsony előtt megtévesztik a gyereket.
És hiába volt minden szó, kérlelés, ellenkezés apám nem engedett. Két nappal előre hozta a karácsonyestét, csak hogy bemutathassa telefonját. Amikor hazaértem a szánkóval, már sistergett az egész ház, mint amikor forró zsírt öntenek a lábasba. Engem rögtön bezártak egy távoli szobába. A karácsonyeste igézete titokzatos és ismerős zajokban mégis beszűrődött hozzám: valahol díszítették a fát, a közelben dobozokat és selyempapírt bontogattak, a konyhában felhőket dagasztva főtt a vacsora – apám diadala teljes volt. Fél nyolcra állt a díszlet, égtek a fények, szólt a zene. Kiengedtek a szobából, beengedtek a fához.
Elhittem-e?
Mindent.
Örültem-e a telefonnak? Évek távlatából is határozottan emlékszem rá: nem. Nem az én ajándékom volt – az övé.”
ILLÉS ENDRE: NAPTÁRKORREKCIÓ
