Kis orr, nagy színház

A rendező egy interjú során azt nyilatkozta a bemutató előtt, hogy több fajta fordításban is olvasta már a művet és észrevette, hogy Cyrano-n kívül senki sem mondja ki, hogy nagy az orra. Ezért kapott a színész az első jelenetben jelzésszerű orrot és ezért is ismerhetjük meg egy újabb nézőpontból a klasszikus darab főszereplőjét modern valóságunkban, ahol az orr a komplexusaink és frusztrációnk jelképévé vált.

Elképesztő dolgokra képes a technika a Nemzeti Színház Nagyszínpadán. A süllyesztők, a fények, a vetítétesek, a forgó színpad, a színpad legó elemekként való összeilleszthetősége egészen új dimenziókat nyit meg előttünk, és elkápráztat minket ez a futurisztikus környezet. Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac című klasszikusát vitte színre a grúz rendező, David Doiasvili a Nemzeti Színházban.

Az előadás elején a szereplők elvegyülnek a nézők között és ezáltal megteremtik a korabeli színház és egy modern képzelt valóság sajátos atmoszféráját. A jelmezekben a fehér szín dominál, talán azért, hogy jobban láthatóak legyenek az előadás során vetített képek a színészeken. Futurisztikus kalapkölteményeket és izgalmas frizurákat is láthatunk (jelmez: Bánki Róza). Olt Tamás Guiche gróf szerepébe bújva flegmán és dekadensen iszogatva szelfizik a páholyban, bipoláris hangulat ingadozása meglehetősen szórakoztató. Roxane (Mikecz Estilla) bájosan és megnyerő mosollyal kacérkodik (A grúz rendező nem spórolt a Roxane-okkal, az este folyamán még négy különböző színésznő bújt a női főszereplő bőrébe: Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Ács Eszter). A többiek a karzaton provokálnak, fel s alá járkálnak, egyensúlyoznak a figyelmünkkel, próbálván belevonni minket a történésekbe. Nincs menekvés. Itt nem lesz a sötétben megbújás, mi is részesei leszünk a ma estének. A Nemzeti Színház Nagyszínpada – mint a neve is utal rá – nagy. Remek megoldásnak tűnik ez a kis közjáték dramaturgiailag ezért arra, hogy lerövidüljön a távolság a nézők és a színpad között, a hatalmas térben.

Lelkesen kezdik a színészek az előadást. Szájtátva figyeljük miként érkezik meg a Cyrano-t alakító Fehér Tamás a színre, arcát egy commedia dell’arte – re emlékeztető nagy orrú maszk fedi, ami rövid időn belül le is kerül róla. A rendező egy interjú során azt nyilatkozta a bemutató előtt, hogy több fajta fordításban is olvasta már a művet és észrevette, hogy Cyrano-n kívül senki sem mondja ki, hogy nagy az orra. Ezért kapott a színész az első jelenetben jelzésszerű orrot és ezért is ismerhetjük meg egy újabb nézőpontból a klasszikus darab főszereplőjét modern valóságunkban, ahol az orr a komplexusaink és frusztrációnk jelképévé vált.

A mai korból kihalt a romantika és ezért már nem is olyan fontos a mondanivaló. A virtuális valóságban a legjobb képet akarjuk alkotni magunkról, és az udvarlásunk eszköztára úgy minimalizálódott, mint a díszlet a színpadon. A Christian-t alakító Farkas Dénes valójában összenő Cyrano figurájával és az előadás során az eredetileg könnyed komédiának induló játékukból egy vérben tocsogó, elnyújtott kiáltásokkal és hörgésekkel teli videójáték születik.

Szinte semmilyen díszlet sem található a színpadon. A játéktér közepén egy falat helyeztek el ajtóval és ablakokkal egy forgószínpadon, megkönnyítve a jelenetek során a színészek ki-be járását. A színpad fekete deszkái az alattuk rejlő gépezetnek köszönhetően folyamatosan hozzáilleszkednek a cselekményhez, szinte már önálló életre kelnek. Úgy tűnik a rendezőt is lenyűgözte a színház technikai felszereltsége, mert folyton változás alatt áll a színpad, dobogók és lépcsők képződnek, lányok tűnnek fel a mélyből, udvarlók bújnak meg a kitüremkedő elemek mögött. Nem fukarkodtak az alkotók a fény és hangtechnikai elemekkel sem. Bár a zenék sok alkalommal a szöveg érthetőségének a rovására hangosak,  igényesen illeszkednek az előadás hangulatába. Amikor Björk Army of me  című száma  felcsendül az előadás elején és Cyrano kérkedőn és videóklipbe illő testbeszéddel elmondja az orrmonológot egy őt követő kamerába, ami kivetíti a képet a színpad hátterébe, akkor  válik igazán világossá mi folyik a szemünk előtt. A mai korból kihalt a romantika és ezért már nem is olyan fontos a mondanivaló. A virtuális valóságban a legjobb képet akarjuk alkotni magunkról, és az udvarlásunk eszköztára úgy minimalizálódott, mint a díszlet a színpadon. A Christian-t alakító Farkas Dénes valójában összenő Cyrano figurájával és az előadás során az eredetileg könnyed komédiának induló játékukból egy vérben tocsogó, elnyújtott kiáltásokkal és hörgésekkel teli videójáték születik. A kínosan hosszasra nyúló érzelmi kimerevedések idézőjelbe teszik az előadás által felépített bizalmat bennünk, és sok időbe telik amíg újra komolyan tudjuk venni az értelmezhetetlen ripacskodást.

Az előadás végén Cyrano kirepül a színpadról és a színészek ismét feltűnnek a nézők sorai közt, mint az előadás elején. Kivetítik az előadás címét Edmond Rostand képével a színpadon elhelyezkedő falra, mint egy rendes power point prezentáció végén. Az előadásról készült képek valószínűleg remekül fognak mutatni David Doiasvili portfóliójában. A technikai látványelemekben és érzelmi túlfűtöttségben sem szegény este során sokszor azon tűnődtünk, hogy vajon azért üvöltöztek-e annyit a színészek, mert rémületükben attól tartottak, hogy bele fognak esni a szinte folyamatosan változó színpad valamelyik süllyesztőjébe. A végére megnyugodtunk. Mindenki túlélte az estét.

Az előadás adatlapja

(Május 14.)

Bozóky Balázs