Vissza a jövőbe vagy előre a múltba?

 

Trióban  írtak kritikát: Bozóky Balázs, Reznák Gábor és Csatádi Gábor – a november közepén az Átrium Film-Színházban bemutatott Cájtstükk, avagy a bizonytalanok c. előadásról a TrióKritikben.

Meghökkent, feszengésre késztet ez  vállaltan antidarab vagy még pontosabban, el nem készült darab. Ma este improvizálunk – mintha Pirandello költözne a 21. század kínos, tragikomikus magyar valóságának interpretációjaként a színpadra. Ahogyan ott a féltékenység, úgy itt a bizonytalanság a fő gondolat: ez vezérli, pontosabban ássa alá a figurák életét. Filozófiai mélységű, ugyanakkor a mindennapok szintjén sokunk által megélt kínzó kérdések ezek: meddig maradhatunk meg embernek, mit kezdjünk a posztmodern premicsoda érzésével-R.G. Két darab. Meg még ki tudja hány. Avagy a színház egy matrijóskababa: nagyban egy kisebb és abban egy még kisebb. Egy nincs is és mégis van darab és előadás. Benkó Bence és Fábián Péter és a K2-es csapatuk egy szellemi lehetetlenségre vállalkozott: Cájtstükk, avagy a Bizonytalanok – megmutatni kis hazánkban, hogy mire jó és mire nem a színház-CS.G. Nyilván ajánlatos óvatosan bánni a borongással vagy a világvége hangulattal: hacsak épp nem vagyunk benne már rég nyakig mindannyian, csak nem vettük észre azt a bizonyos pillanatot, amikor bekövetkezett-R.G.

Vissza a jövőbe vagy előre a múltba? A K2 társulat egy trójai falovat csempészett az agyamba, és telepakolta azt kérdőjelekkel. Az improvizációk alapján született előadás kontextusbéli akadályait vakmerően hagyta maga mögött az összeszokott társulat-B.B Az Átriumban beköltözött egy felújítás előtt álló színház színpada, amely ideális egy társulatnyi színész landolásához egy időgépben. Bátor, igaz és erős olvasat a színház szerepéről – és bár a darab dramaturgiai felépítettsége erősen hiányos, mégis ez a hiány ad alkalmat, hogy a játék eleven, izzó szenvedélye ösztönösen belakja e hiányosságokat. Ritka, ügyes trükk – tapsra és jótékony feszengésre okot adó. 

Lényeges és nagyon is személyes dilemmákról beszél lazán összefűzött jeleneteinek sorával a Cájtstükk: arról az alapvető életérzésről, hogy valami nincs rendben, hogy valami elromlott, valami javításra szorul vagy épp reménytelenül megreparálhatatlan.

 Leszáll egy régi vágású páncélszekrényre hasonlító időgép, erre a félig-meddig megépített színpadra, amelyen a Kaposvári Csiky Gergely Színház színpadfüggönye a maga meleg borvörösével uralja a teret (díszlet: Jeli-Sára Luca). Jóformán semmi sincs a színen, ám az a sokat látott függöny most, itt az Átrium színpadán kilélegzi magából az elmúlt évtizedek színháztörténetét és keresetlenül is atmoszférát teremt-CS.G. Lényeges és nagyon is személyes dilemmákról beszél lazán összefűzött jeleneteinek sorával a Cájtstükk: arról az alapvető életérzésről, hogy valami nincs rendben, hogy valami elromlott, valami javításra szorul vagy épp reménytelenül megreparálhatatlan. Élnünk kell mégis, meg kell találnunk a magunk önazonosságát, ha a világét már nem is reméljük átlátni. Korszakfordulókkal persze tele a történelem, rendszerek és birodalmak emelkedtek ki a semmiből és tűntek el a süllyesztőben, életformák és szokások jöttek és mentek az évszázadok alatt-R.G.

A K2 társulata csak a bevezetés alkalmával keltett bennem bizonytalanságot. Amint elmerültek az olvasói levelek megformálásába-előadásába – mindegyik történetükkel a bizonytalanságból való kilábalást kutatták. Néha talán túlzásba is estek – mint például az idő tanulmányozását kutató fizikus nő, Kramm Márta (Bíró Kriszta). A színésznő tökéletesen szemlélteti: mennyire haszontalan az elméleti tudomány, ha nem tudjuk a gyakorlatban felülírni múltunkat. Mit ér a túlzott múlton való merengés, ha csak az elvesztegetett idő miértjét kutatjuk – és ez a felismerés nem vezet jelenkori boldogságunkhoz?! Hiába az időgép, ha a jelenünkön nem változtatunk – megette az egészet a fene. A színház akkor segíthet, ha nem csak menekülünk oda a szürkén fárasztó mindennapjaink forgatagából. Számomra e jelenet volt a legelmélyültebb – ám valahol túlzás is egyben-B.B.

A darab dramaturgiai gerincét az adja, hogy nincs elkészült előadás, hacsak azt a pár mozdulatnyi koreográfiát a készülő ’56-os darabból nem tekintjük annak. Viszont van helyette más, mi több minden, ami egy fonott ládából elővarázsolható. Bírósági jegyzőkönyv, színdarab-kézírat és egy chat-beszélgetés elmentett változata. Fábián Péter és Benkó Bence az előadásbeli rendezők szabadkozva fel-alá futkosnak előttünk, mentve a társulatuk renoméját, mert hát ők ma csak véletlenül landoltak az Átriumban – az előadásuk még nincs kész. Lelkesülten alakítják az amatőrt, azt, akiknek felkészültségét menti és pótolja lánglelkűség. Hisszük is meg nem is, de pont ez a cél. Ez a billegés, a nincs és a már van között. Mert itt, ebben a nincs és van közötti senki földjén a színház hatékonysága, avagy hatékonytalansága mérettetik meg – mindez úgy, hogy mindebből első rátekintésre semmi sem tűnik fel-CS.G. A válság érzése ez esetben csak azért megszemélyesíthető, hiszen kevesek kivételével majd mindannyian magunkénak érezhetjük a labilitás, a borulékonyság hol dühítő és lázadásra, mozdulásra késztető, hol depresszív élményét.  Egyre kevesebbszer alternatíva a rossznak ugyan nagyon is rossz, ugyanakkor túl jól ismert, kellően és kényelmesen belakott vagy elromlott élet-és munkahelyzetekbe való kapaszkodás, ugyanis ma már az is mindennapos tapasztalat, hogy mindig van (lehet) rosszabb és mindig van lejjebb-R.G.

Lelkesülten alakítják az amatőrt, azt, akiknek felkészültségét menti és pótolja lánglelkűség. Hisszük is meg nem is, de pont ez a cél. Ez a billegés, a nincs és a már van között. Mert itt, ebben a nincs és van közötti senki földjén a színház hatékonysága, avagy hatékonytalansága mérettetik meg…

A fonott ládából előkerül a Cájtstükk premierjének hatására írt darab,  ami a szerzője, Schönfeld Anna (Pitti Emőke) felolvasásában egyszerre hat drámaként és paródiaként. Melyben Schönfeld Anna befogadja nagybátya, Joó Viktor (Borsányi Dániel) lakásába a menekült Adib-ot (Horváth Szabolcs), aki természetesen kis hazánk közegében egyből terroristának minősül. Hát egyből koslat is utána dr. Nyírő Zsombor (Domokos Zsolt), mondandója, modora tökéletesen megidézi a gyűlölet kék alapú kampányának minden, orrvérzésig ismételt sztereotípiáját. Nevetünk a jelenetek nyögve nyelősre írt, nyakatekert fordulatain, melyek pont olyan erőltetettek és suták, mint az, amiben most itt élünk-CS.G.

Ha és amennyiben a színház a valóságra reflektál, annak tart tükröt, miért lenne kevésbé labilis helyzetben, mint az életünk megannyi területe? S ha ez így van, akkor – ahogyan Csehov Sirályában új formákat keres a világgal perben álló, az ellen lázadó Trepljov –  úgy a Cájtstükk alakjai és mi magunk is azzal szembesülünk, hogy újra megtaláljuk a helyünket. Hogy visszaszerezzük az életünk értelmét adó hitünket, ambíciónkat, céljainkat. Vagy épp bizonyítékot találjunk arra, hogy a józan ész és az emberi alapértékek romjain élők, a még kitartani és embernek maradni próbálók mégsem korszerűtlenek és kiveszőfélben lévő dinoszauruszok. Hogy nekik, nekünk volt igazunk, és ez az egész körülöttünk zajló színjáték és rémdráma a mindennapokban az, ami: egy rossz színdarab-R.G.

Jelenetenként meg-megszakad az előadásbéli színdarab felolvasása , hogy helyet adjon egy bírósági jegyzőkönyv felolvasásának, melyben egy apa, Kengyel István (Domokos Zsolt) és fia,  Kengyel Lehel (Borsányi Dániel) egymás al- és felperesei egy Pride-n történt verekedés okán. A homofób apa és a meleg fia érzelmekben és vaskos nacionalista anyázásokban dúskáló párosa egy darabból szabott magyar valóság – a közröhej és a szégyellni való primitívség nyíltan vállalt reality-showja. Ha mindez lehet még valamitől is keserűbb és szomorúbb: egy pillanatig sem érezni aránytalannak vagy sablonosnak-CS.G.

Bárcsak én is tudnék annyi idegen szóval és kifejezéssel akrobatizálni, mint ahogy Csáky Tamás korántsem fiktív szerepébe bújva a színész teszi! Talán akkor én is ráeszmélnék arra, hogy igazán nincs véleményem és csak felszínesen merengek.

A színpadon leselejtezett színházi székeken ezt a kritikát is felolvassák, mivel két hete már láttuk az előadást, írtunk róla,  és ők már olvasták ezt. -B.B. A nemlétező, ám mégis van előadás harmadik, szintén szakaszosan visszatérő “blokkja” az erről az előadásról írt kritika írója, Csáky Tamás (Horváth Szabolcs), aki az önelégült, magabiztos ítészétől az önmarcangoló bizonytalanjáig brillírozik. Szembesít és tipródásra  késztett. Tűpontos rajza egy klisévilágban lubickoló ballib értelmiséginek, aki ezáltal nem csak saját figuráját, hanem az effajta intellektuális, értelmiségi önkielégítést is képes zárójelek közé tenni. Én legalábbis sokszor feszengtem a székemben ülve – de jól esett-CS.G.

A jó kritikus az, aki maga is elviseli a kritikát. A legjobb pedig az, aki saját magát is képes öniróniával illetni. Elgondolkoztatott, hogy a Cájtstükk által megformált kritikus önmaga árnyékából lép ki a darab hatására. Addig személyiségének hiányosságait a mások kritizálásában élte ki. Nem azt kereste, hogy ő mit tanulhat másoktól, hanem csupán azt, hogy mások mit tanulhatnak tőle. Eufórikusan figyelem Horváth Szabolcsot, ahogyan kikel magából, és megfogalmazódik benne a kérdés: van-e egyáltalán saját stílusa-B.B.

És mindezt még van és lehet is tovább fokozni: Babocsai Bianka (Boros Anna) és Babocsai Boglárka (Göngy Zsuzsi), az ikerpárjának skypeolásában. Szerepet és országot cserélnek a munkahelyeikkel együtt. Berlin és Budapest összekötődik a virtuális térben és a felolvasott hangulatjelek által – őrjöngő hisztirohamok, teli torokból elkiabált kötőszavak teljesen evidensen előadott közege még mindig nem érződik “teátrálisan soknak”. Inkább magától érthetőnek – a színház és az élet magától érthető egyezőségének-CS.G. Hatalmas kontraszt volt a két kamaszlány facebookos beszélgetése. Meghökkentő, a valóságot hideg vízként fröcsköli arcomba: a mai kommunikáció általános netovábbja. A mindent eltűrő magyar környezetben élő lány és a külföldön dolgozó félelmet nem ismerő ikertestvére megmutatja  a magyar valóságot –B.B.

A Cájtstükk időgépe a K2 társulatát hozza vissza a közeli jövőből: szembesítve bennünket a megalkuvásainkkal, a beletörődéseinkkel, a reménytelenségünkkel és a kétségbeesett boldogságkeresésünkkel.

Mit tud kezdeni a színház, egy társulat, ha erről a folytonosan alakuló, romló és alkatrészeire széteső világról akar beszélni, ha hatásosan és eredményesen akarja megszólítani a közönséget? Ezért aztán a Cájtstükk is olyan, mint az életünk: zavarba ejtő, elkedvetlenítő, amitől elkenődünk, amin kínunkban nevetünk, amitől megkönnyebbülünk, hisz másról szól vagy épp másnak is ugyanolyan nehéz. Ráismerünk a mozaikjaiból egyre furcsábban újra összeállni készülő világunkra. Bulgakov időgépe Rettenetes Ivánt hozza el egy rettenetes sztálini diktatúra roncsolt személyiségű alakjainak fájdalmasan földszintes mindennapjaiba. A Cájtstükk időgépe a K2 társulatát hozza vissza a közeli jövőből: szembesítve bennünket a megalkuvásainkkal, a beletörődéseinkkel, a reménytelenségünkkel és a kétségbeesett boldogságkeresésünkkel-R.G. Ez az este a változásról szól. A szereplők mind ott voltak két hete és valójában arról számolnak be a 100 perc alatt, hogy miként változott meg az életük a Cájtstükk hatására. Az önmagát elemző kritikus karaktere nemcsak szórakoztató és szövege hibátlanul megírt, hanem görbe tükör is egyben a megjelent szakmabelieknek, szerkesztőknek, színházi kritikusoknak, felszínes értelmiségieknek, szórakozni vágyóknak-B.B.

Ez a Cájtstükk amúgy is egy mesterségesen gyártott káosz – jól eltalált egységekben adagolva. Rájátszik Rilke “változtasd meg élted” programadó versére, ám azt is csak azért, hogy a mesterségesen, szintetikus körülmények között előállított színház tarthatatlanságát megmutassa. Vagy legalábbis azt, hogy az efféle “színházeszmény” pont annyi, mint a karnisáról leszaladni akaró színpadfüggöny: amely persze – szemben a darab díszletelemével – mindennemű atmoszférának híján van-CS.G. Nincsenek kész válaszok és revelatív felismerések az előadásban: ahogyan az életünk sem szól másról, mint a bizakodó vagy épp tétova keresésről. Ahogyan minden kiábrándító tapasztalat, emberben, barátban, személyes, reményteli tervben való sokszoros csalódások ellenére sincs más lehetőségünk, mint a felszínen maradni. Hol úszni az árral szemben, hol az áramlatra hagyni magunkat, hadd sodorjon, hol lebegni a mozdulatlanságban-R.G.

Ez a Cájtstükk amúgy is egy mesterségesen gyártott káosz – jól eltalált egységekben adagolva. Rájátszik Rilke “változtasd meg élted” programadó versére, ám azt is csak azért, hogy a mesterségesen, szintetikus körülmények között előállított színház tarthatatlanságát megmutassa. 

Fábián Péter-Benkó Bence és a K2-es csapat anti-színdarabot rendezett, melyben rafináltan megkonstruálva, mesterséges összevisszaság honol-CS.G. S ha már válaszok, biztos pontok híján vagyunk manapság, ha a remény horizontja sem kivehető, hát legalább mondjuk ki hangosan, hogy igenis baj van, nincs rendben az életünk, a világunk, az országunk, a szakmánk, a családunk, az önértékelésünk-R.G.  A darab lezárása: ők, maguk az alkotók döntöttek: nem lesznek bizonytalanok! Döntsenek a nézők is: folytatják-e ezt a kalandos utazást – melyben a színház kikapcsolódás helyett hozzá segít a bizonytalan élethelyzeteinkből való kiszabaduláshoz-B.B. Tapsra tehát semmi ok: nincs is tapsrend. Mert most nem az automatikusan tapsolásra, hanem a darab-puzzléknak a magunkban való helyretételére van szükség, mert egy előadás, így Cájtstükk is – bennünk fejeződik be. Ez lehet az igazi, adekvát és talán az egyetlen hiteles taps-CS.G. Töprengjünk, vívódjunk, tegyünk fel kérdéseket – legfőképp önmagunknak. Itt most ezzel is előrébb vagyunk: a Bizonytalanság Birodalmában-R.G.  

Bozóky Balázs – Reznák Gábor – Csatádi Gábor