Saját univerzumainkon túl

...kezdődik az, amit bátran létezésnek, életnek szabad hívni. Ott és akkor lesz módunk a többiekkel közösen megérteni egymást és magunkat. Addig csupán saját világunkban bolyongunk, hol jól, hol rosszul… A Kárpáti Péter írta és rendezte Szaturnusz Gyűrűje az Örkény Stúdiójában egyszerre önboncolgatóan tömény és víziószerűen könnyed, pontos rálátás a saját magunk körül pörgő önmagunkra és arra az űrre, amit így egymásban és magunkban létrehozunk.

Rozsdás zártszelvényekből épített, két részre nyitható vázszerkezet – egyszerre szoba, kamionfülke és stúdiódíszlet (látvány: Veronika Keresztesova). Végtelenül üres, elhagyatott, indusztriális tér, a magány, a lecsupaszítottság szinte eszköztelen telitalálata. Hiába ülnek e díszletben a szereplők, mégis azt érzed, hogy ez már valahol az ember alkotta társadalmakon túli – beleborzongsz, mégsem tudod a szemed levenni róla.

Science fiction-ben érzed magad, amint nézed Annamáriát (Láng Annamária), ahogy ebben a vasvázban ül, előtte keverőpult, melynek potmétereit tologatva mindig más és más zenei effektekkel tölti meg a teret, Mátéval (Novkov Máté) közös lakásuk zártszelvény terét. Vendégeket várnak: barátjukat, az egykori közös zenekaruknak, a Szaturnusz Gyűrűjének frontemberét, Zsoltot (Nagy Zsolt) és barátnőjét, Bettinát (Józsa Bettina), aki várandós gyermekükkel.

Az imprók alapján írt párbeszédük a könnyed, felszínesen semmitmondó csevegésből észrevétlenül vált át egészen elemi erejű vallomásokká, vallatásokká. Avagy: a könnyed, tétnélküli beszélgetéspanelek, mint a számtalan mosástól igencsak összement terítő, szinte már semmit sem képesek takarni, lefedni abból, amire ráborítják.

Szinte érzed a feszültséget, a pillanatokon belül elpattanó idegszálakat, amit ezek az egyre kényszeredettebb magyarázkodás futamok csak tovább feszítenek. Mert a nyílt titkot – hogy egykor Annamari és Zsolt tíz évig szeretők voltak -, kínosan kerülik, feszengve rejtegetnék Bettina előtt az elég direkt áthallások ellenére is.

Józsa Bettina halk szavú, őszintén naiv, ám egy pillanatra sem félrevezethető, a mismásolásokkal nem etethető Bettinája nélkül ez a jelenet alighanem átlagos alatti maradna, s a feszültség se nőne, nőhetne körülöttük és körülöttünk. Szelíd, finom határozottsága eleven kérdőjel és zavarodottság. És persze állhatatos számonkérés is, egyszerre a többiek mindegyike felé. Halk, szinte suttogásig visszafogott hangereje egészen delíriumig fokozza ezt a szándékos sejtetés szülte elfojtottságot,  így lesz igazi gyújtópontjává – olykor még a fizikai jelenléte nélkül is – ennek az előadásnak.

Nagy Zsolt egyetlen rönkből kifaragott, darabos, szívós, szilajnak látszani és hatni akaró Zsoltján így veszed észre, hogy tökéletes lelki sérült, akinek a szerelem, a kötődés lemeze be- és leragadt Annamarinál. Ebből a nemsokára megszülető gyermeke iránt érzett férfiúi büszkesége sem tudja kiragadni. Zsoltja valóságos „éber kóma, nappali kábulat”, amelyről nem tudod eldönteni, hogy a saját tudata húzza e kómát magára, vagy az őt elborító emlékek, az el nem múlt szerelem okozta kábulat-e. Az előadás hallucinogén, éber bódulatszerű állapota játéka által masszívvá szilárdul.

És ebben a Kárpáti Péter rendezésben pont ez a szép, hogy e tudatállapotok, érzésvilágok megjelenítését a kortársit autentikusan visszadó színházi forma- és nyelvhasználattal, a legklasszikusabb színészi eszköztárral érik el, megmutatva a legnaprakészebb módon, hogy a világot visszatükröző színház  a legklasszikusabb színházi elemekből építkezik.

Mindehhez az egészen mai média- és sound designe (Herpai Máté, Szabó Sipos Ágoston) már teljesen magától értődő módon kiegészítésül, „aláfestésül” szolgál –  egyetlen, oszthatatlan egésszé forrva vele.

Ébrenlét és álom, vízió és valóság – már ha van egyáltalán olyan – ad egymásnak stafétát itt, ahogy Zsolt a kamionfülkében, a volán mellett elalszik Magyarország felé tartva. Ki-be lépnek a szereplők e fülkébe, és már nem tudod, hol a cezúra az álom valósága és a valóság álma között, ahol Annamari és Bettina, elszalasztott énekesi jövő és apaság, szerelem, kötődés és elhagyás, szakítás adja át egymásnak az anyósülésen a helyet.

Aztán megérkezünk a sötét játéktérbe, a zártszelvényes díszletbe a tejfakasztóra, ahol István (Ficza István), Csaba, (Polgár Csaba) és Zsombor (Jéger Zsombor) fékevesztett, ám fékezett habzású iszogatásba kezdenek, amolyan erezd el a hajam hangszerelésben. Abszolút autentikus, épp csupán nem akar vége szakadni a jelenetnek – arányaiban kissé elnyújtottabb a darab többi összetevőjéhez képest, s mivel nem érezni eme hosszúság dramaturgiai becsatornázottságát, ezért kissé öncélúnak hat.

Ám ezt leszámítva igen jó, és nagyon mai, húsba, elevenbe, létezésbe, szerelembe vágó előadás született a saját magunk körüli pörgéseinkről. És olyan módon, olyan színházi nyelvvel, eszközökkel, amelyek egyszerre nagyon ínyencek és kézenfekvően érthetőek – nagyon mai és nagyon klasszikus. Dicsérve Kárpáti Pétert és a színészeket: Minden fokozástól mentesen, könnyed elengedettségben totális színház született, totális színház önmagunkról, közösségeinkről, hogy értsük és érezzük: az élet, az életünk a saját univerzumainkon túl kezdődik.

(2023. február10.)

Csatádi Gábor