Ha az ördög füstöt seper

…akkor semmi se lehetetlen. Mindenre van sansz, és mindennek az ellenkezőjére is. Ám mindez csak azért van, lehet így, hogy észrevehessük: az általunk feje tetejére állított világot is csak nekünk van esélyünk helyére billenteni… A William S. Burroughs által írt és eredetileg Robert Wilson által rendezett The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kasztingot Polgár Csaba hangszerelte újra az Örkény Színházban az abszurd abszurdjának agymenésévé, hogy a szándékos túlhajtottság és erőltetett sziruposság közepette ne csak mesésen elszórakozzunk, hanem e szórakozásunk pont ennyire legyen keserédes is – és pont ettől lesz annyira jó. Bármit is értsünk ezalatt.

Az 1821-ben bemutatott Weber operából, A bűvös vadászból 1990-ben Robert Wilson William S. Burroughs szövegével és Tom Waits, illetve Kathlenn Brennan dalszövegeiből rendezte meg a The Black Rider-t. Ez volt az az „őseredeti”, amelyet egészen hamisítatlanul, mégis bátran újra töltve látunk az Örkény színpadán.

Amely tulajdonképpen teljesen üres, a körbefutó galériát leszámítva, ahol a Kákonyi Árpád által „vezetett” zenekar játszik jelmezbe öltözötten, parókásan – hisz itt nem lehet kilógni, elkülönülni, mert minden ennek az egyetlen, elborult, teljesen szürreális mesének, ennek a varázsgömb-kasztingnak a szerves, elidegeníthetetlen részét képezi.

Ennek a középpontjában egy egészen egyszerű, már-már szándékosan, didaktikusan lebutított mese áll Wilhelmről, az aktakukacról (Borsi-Balogh Máté), aki szerelmes Bertram erdész (Fridenthal Zoltán) lányába, Kätchenbe (Zsigmond Emőke), ám az erdész nem egy tejbetöknek tartott tollforgatónak, hanem inkább egy rambószerű tökös vadásznak, Robertnak (Máté Zsolt) adná a lányát. Wilhelmnek fel kell kötnie a gatyát és a fegyvert, ha labdába szeretne rúgni, ha potenciális, Robertet a nyeregből kiütni kész hősszerelmesként szeretne az apa elé állni, mert az, hogy Kätchen viszont szereti, az még önmagában nem hatja meg leendő apósát.

És ebből az alaphelyzetből aztán valami igazi ámokfutás, a színházi hatás és hatni akarás szinte teljes eszköztárát igénybe vevő előadás születik. Agyamentség a köbön, amit persze lenne még hová tupírozni, de így sem egyszerű követni. Mert egészen más színházról való gondolkodást igényel. A szereplőink egyszerre egy történet résztvevői, és egyszerre „mozgatott bábok”, lásd a színházi maszkkal takart arcukat és a női szereplőket egyberuhaként takaró jelmezeket.

A Wilson-féle „eredetiben” a szereplők csak igen erős sminket viselnek, míg ez  Polgár Csaba verziójában maszkká „egyszerűsödik” – ízléses és szándékosan túlpörgetett sematizálás. Nem tudod, hogy a játszók a saját karakterüket vagy épp a saját karakterük paródiáját játsszák épp. Nem tudod, és ez az eldönteni nem tudás és az erre való rájátszás ad egy olyan igényes humort, fékevesztett dinamikát, hogy rájössz már a huszadik percben: jobb itt minden megszokott nézői elvárásod szélnek ereszteni, de tüstént!!

A színház jó értelemben vett fregolija, kifordítása ez, ahol a dalszövegek töményen negédes mondanivalója – Závada Péter fordításában a szövegkönyv rímei oly profi módon erőltetettek, gyengeségükben baltaként ütnek, hogy az már önmagában is az irónia tömény dózisa, már ha érteni vagy képes, persze -, vagy éppen a pattogó, kategorikus imperatívusza, és a legszándékoltabb túljátszása azért, hogy a játékot, annak a játékosan is véresen komoly lényegét megértsd.

Borsi-Balogh Máté Wilhelmjének álmatag, helyét a tökös férfivilág elvárásai között nem találó szerelmese oly pontos, hogy a könnyed csorog: szánod is,  egyben érted is. Nagyon is érted, hisz koncentrált paródia az egész. Olyan, amelyből egyre többre vágynál, holott tudod: már így is baromi, már-már gyilkosan tömény az, amit a szemed közé kapsz.

És amikor egy varázslat révén megtanul lőni, és a varázsgolyóival mindent elsőre telibe talál, ezért aztán, nem is történhetne másként, a szerelmét is eltalálja végül, akkor ebben a csöpögő melodramatikus fordulatban is magadat látod. A túlpörgetett toposzai között nevetséges gyilkossá váló önmagadat, aki tökös vadásszá fejlődött, ám közben megmaradt kiherélt férfihősnek.

Csak még elementárisabban érzed mindezt Zsigmond Emőke Kätchenjétől, ahogy hóna alatt egyfolytában szorongatja a vadlúdját: tántoríthatatlan gyermekfelnőtt, aki a hajthatatlan naivságával eleven céltáblája nemcsak a golyónak, hanem a sorsnak is. Aki oly hamisan képes szándékosan énekelni, hogy az már önmagában, egyedül is képes megteremteni ennek az előadásnak a fékevesztett abszurdját – csodálni, nevetni és hosszan tapsolni való tehetség.

És persze Takács Nóra Diána Falábját, patás ördögét is, aki mindeneket kívül-belül ismerő matrónaként úszva biceg és bicegve úszik át a színpadon, konferálva vagy éppen narrálva ezt a revüszínházat. És Patása söpri a füstöt vagy épp a húsdarálóból alázúduló húshabot úgy, hogy az egyszerre irónia és költőiség, a vicc méltósága és a „méltóság” vicce.

Ahogy a Polgár Csaba hangszerelte wilsoni The Black Riderben is minden hatalmas vicc és túltolt giccs is egyszerre, végtelenül rekeszizom terhelő, és nem kevésbé megemelően, elgondolkoztatóan ironikus. Ám ezek egyikét sem érzed át tudatosan míg nézed, csak azt, hogy ebből a mérhetetlenül, émelyítően édes és humoros szirupból még többet és még többet habzsolnál, mert ott, ahol a Falábú patás matróna sepri a füstöt, ott jó helyen vagy: értenek téged, és te is érted őket.

(2023. január 29.)

Csatádi Gábor