A Kaukázusi krétakör előadásának kellett volna megnyitnia a Nemzeti Színház idei évadát. Ez akkor elmaradt Trill Zsolt sérülése miatt, és a bemutatóra csak most, januárban került sor. De megérte a várakozás, mert egy erős pillanatokban gazdag előadást kaptunk.
Bár az előadás rendezője grúz származású, ne várjuk tőle sem a keretjáték megtartását. Ez már azokhoz a túlságosan brechti eszközökhöz tartozna, melyektől ma már mindenki megszabadítja az előadást. A keretjátéktól való megszabadulás pedig egyenes út lehet a brechti színházfelfogástól való elszakadásra. Avtandil Varszimasvili rendezésében ez meg is történik. Katona Kinga a főszereplő megpróbáltatásait nem elidegenítéssel, hanem érzelmi átéléssel jeleníti meg, ahogy Trill Zsolt, Szász Júlia és Szűcs Nelli, de a többiek is. Az előadás nem a hideg fejjel való gondolkodásra buzdít, hanem a Gruse által képviselt lélektani motivációk felfejtésére hív fel.
© Eöri Szabó Zsolt
Avtandil Varszimasvili rendezése látványosan maga mögött hagyja a brechti epikus színház kelléktárát azért, hogy stikában, fű alatt mégis visszahozzon belőle párat. Ilyen az előadást kísérő narráció, ami az első felvonás alatt jelentős. A másodikban azért sem lehet már az, mert a narrátort Trill Zsolt szólaltatja meg, és Azdak szerepében is őt láthatjuk. A szerepkettőzés izgalmas réteggel bővíti az előadást. Azdak az ítélet után eltűnik, és senki sem látja többé, csak történeteket mesélnek róla és agyafúrt ítéleteiről. Azzal, hogy az első felvonást ő meséli nekünk, a narráció körbeér – a reprezentáció bezáródik –, mint a saját farkába harapó kígyó.
A történet pedig, pontosabban a példázat – amint az egy igazi példázathoz illik – kilép az idő szorításából, mindig újrakezdhetővé és ciklikusan ismételhetővé válik. (Mint a színházi előadás.)
Mindennek ellenére, vagy talán pont ennek okán is az előadásra illik az epikus jelző. De nem úgy, ahogy azt Brecht értette a színházra, hanem ahogy mostanában használjuk a filmek esetében. Pedig az előadás látványában sincs semmi különleges. Sőt, inkább nagyon lecsupaszított, mivel egyetlen emelvényt látunk a színpad közepén, amelyben három párhuzamos sorban, elöl, hátul és középen a marhavagonok, barakkok elhúzható ajtajához hasonló paraván van. Ezekre felkasírozva néhány kép, köztük az unatkozó angyalka Raffaello Sixtusi Madonnájáról, valamint az építmény hátsó falán a kintsvisi kolostor Gábriel arkangyalt ábrázoló freskója.
Ami filmes hatásnak érződik, és nem színpadinak – főleg az első felvonásban –, az a jelenetváltások közti ritmus. Pont olyan ütemben érkeznek az egymást váltó helyszínek, történetszálakat tovább vivő jelenetek, mintha egy vágással kerültünk volna új helyzetbe. Később a rendező után olvasva kiderült, hogy filmrendezőként is dolgozik, így már sokkal érthetőbb, hogy honnan ered ez a homályosan megfogalmazható érzés. A második felvonás pedig olyan, mint egy hosszú snitt. Ebben szinte csak Azdak ítélkezései láthatók.
© Eöri Szabó Zsolt
A két angyal hangsúlyos szerepeltetése a keresztény értékrendű világ keleti és nyugati határát szimbolizálja, ebben a relációban értékelődik át a krétakörben tett próba. Ezért tud a Szász Júlia alakította kormányzófeleség lemondani a gyermekéről – és a gyámságával megszerezhető vagyonról –, mert fontosabbá válik, hogy a gyerek érdeke mit kíván. Az előadás válasza pedig egybevág azzal a nézettel, ami alapján az apai és anyai gondoskodás, a férfi és női modellek bemutatása elsőbbséget élvez bármilyen másfajta családmodellel szemben.
Az angyalok szerepeltetése továbbá isteni lényekkel rokonítja a szereplőket. Ami azért nem akkora túlzás, mert Brecht drámája bővelkedik a keresztény párhuzamokban. Raffaello képén a Madonna a gyermek Jézussal látható. És ahogy Gruse menekül az újszülöttel, úgy kellett Máriának is Egyiptomba menekülnie a csecsemő Jézussal. További párhuzam mindkettőjük Józseffel, illetve Josziffal – a nevük is ugyanaz – kötött (név)házassága. Azdakkal kapcsolatban nincsenek ilyen egyezések, talán csak az, hogy a múltja és a jövője is ismeretlen.
© Eöri Szabó Zsolt
Megjelenik, majd eltűnik. Utoljára Gábriel freskója mellett látjuk. Ők ketten így kerülnek párhuzamba.
Avtandil Varszimasvili rendezése végsősoron a minden helyzetben megmutatkozó jóságot, vagy legalább az emberséget állítja a középpontba. Naivnak tűnhet ez a hapiendre kihegyezett hozzáállás, annál több szükség van viszont arra, hogy lássuk, a jó végül elnyerheti jutalmát. Ideológiai csatározások és egymás folyamatos kikezdése nélkül egy jobb világban is élhetnénk. Ez a biztatás pedig elegendő ahhoz, hogy legalább egy lélegzetvételnyi levegőhöz jussunk, amikor az előadás végén kialszanak a fények.
(2023.01.10.)
Jenei Péter
