Huszonkettő Kétezerhuszonkettőből

…ami nélkül kár lenne az éjfelet, egy új évet várni. Ritka kincs, mint a szeretgető ragaszkodástól fényesre csiszatolt üveggolyó.

 

Minden lista óhatatlanul kirekeszt: hisz szubjektív. Jó lett volna jóval többet, jóval többfélét látni. Azokért viszont, amit láttunk,  vállaljuk a felelősséget, és jó szívvel ajánljuk ezt a huszonkét előadást kétezerhuszonkettőből:

Melancholy Rooms – Katona József Színház, rendezte: Tarnóczi Jakab

„Mert ez az összeállni képesség ebben a hat szobányi elszeparáltságban már-már az érintés maga. Ahogy az érintés hiányának magányossá tevő hatásán való gondolkodásunk, egészen eleven töprengésünk is ebben a Melancholy Roomsban olyan, mint egy bátortalanul elindított, ám annál inkább vágyott érintés. Olyan, melynek szükségessége nem maradhat ezután kérdés.” >>>

Színházcsináló – Miskolci Nemzeti Színház, rendezte: Keszég László

„Keszég László rendezésében először is ez az abszolút sötét, igazi Bruscon-táncmulatság lesz, ahol Bruscon színházcsinálója adja a nagyon pikáns, unikális alapütemet, és mindenki más tökéletesen visszatükrözi ezt, úgy, hogy mindeközben a maga ütemében táncol ehhez. Zseniálisan komor, és komorságában zseniális ez a tánc. Annyira abszolút sötét, hogy az már fáklyafénnyi reményt adó. Persze csak ínyenceknek és a színházban – még ha a következő hónapokban esetleg fűtetlenek is lesznek – a fogódzót megtalálóknak, nyilván.” >>>

Liliom – Örkény Színház, rendezte: Kovács D. Dániel

Az Örkény Liliomjában egy haldokló lázálmát követhetjük végig. Liliom már az első percben halálos sebbel fekszik az elhagyott parkoló betonpadlóján. Minden, amit látunk, az ő képzeletében játszódik. És végig azzal szembesít minket és önmagát is, hogy mi lett volna, ha…

Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk – Pesti Magyar Színház, rendezte: Cserhalmi György

© Juhász Éva

Csokonai Lili vallomásait olvasva könnyű elképzelni, hogy milyen könnyen lehetne ebből monodrámát csinálni. Majd rögtön arra, hogy milyen nehéz lenne, ezt jól kivitelezni. Péteri Lilla pedig azt mutatja meg, hogy milyen könnyedséggel lehet ezt a nehéz kivitelezést véghezvinni.

Akár Akárki – Forte Társulat – Szkéné, rendező: Horváth Csaba

Az Akár Akárkiben a Forte legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy megmutassa, hogy miért írta Borbély Szilárd műfajmegjelölésnek azt, hogy amoralitás. Mert a legfontosabb gesztusok nem a szövegben mutatkoznak meg, hangzanak el, hanem a fizikai színház eszköztárából jönnek. Amit végül egy emlékezetes danse macabre tetőz be.

Az ajtó – Örkény István Színház, rendező: Gáspár Ildikó

„Igazi ajtóvá válik Gáspár Ildikó rendezése, átléphetően átléphetetlen átjáróvá, ahol ebben a lehetséges lehetetlenségben megérteni a két nő  és a két világ közötti átjárhatatlan különbséget. És nemcsak a különbséget, hanem leginkább azt, hogy eme különbség rendíthetetlen, és hogy ez után a rendíthetetlenség után szinte sóvárogni kezdünk, érezve, hogy mekkora ehhez képest a deficit bennünk.” >>>

Az üvegbura – Freeszfe Egyesület – Trafó, rendezte: Bagossy Júlia

© Szekeres Laura Virág

Ide elég annyit írni, hogy: Koós Boglárka.

Kabaré – Hodworks-Dollár Papa Gyermekei, rendezte: Ördög Tamás

Ha őszinték akarunk lenni, akkor a Dollár Papa Gyermekei előadásának nem a Trafó pincéjében, hanem legalábbis egy Moulin Rouge-ban kéne mennie. Sajnos nem tudom, hogy itt mi az ezzel egyenértékű hely, de csak növeli az élvezeti értékét, ha becsiccsentve érkezünk rá.

Frida az élet múzsája – Duda Éva Társulat, rendezte: Duda Éva

© Lékó Tamás

A Frida egyszerre tánc és színházi előadás, a kettő ebben a produkcióban szétszálazhatatlan. A háttérben vetített képek, a jelmez, az teljes látvány éppen annyira fontos alkotóeleme az egésznek, mint a tánc. Eleonora Accalai a címszerepben megmutatja, hogy Frida Kahlo hogyan vált ikonná, és ehhez milyen stációkon kellett keresztülmennie.

Vid napja – Stúdió K Színház, rendezte: Varga Bence

A Vid napja annak a bizonyítéka, hogy a háborúk mindenhol egyformák, de az áldozatok mindig a maguk módján azok. És arra, hogy a nemzeti sorstragédiák ezekből az egyéni, atomnyi tragédia elemekből épülnek fel, amiket a „nagy” narratívák lekezelően a szőnyeg alá söpörnek.

Frankenstein – Budapesti Bábszínház, rendezte: Keresztes Tamás

„Ebben a Frankensteiben a nincs, az emberi odafordulni tudás képtelensége, nincse világít a tökéletesen eltalált kifejezőerő és mód által – minden romanticizálást messze elkerülve. Oly vérfagyasztó egyértelműséggel, lesújtó kétségbeeséssel, ahogy az embertelenségeinkre szebben, költőibben, művészibb erővel csak igen ritkán hívják fel a figyelmet.” >>>

Hedda Gabler – Katona József Színház, rendező: Székely Kriszta

„Mert Székely Kriszta Hedda Gablerében mindenki egyformán “főszereplő”, még akkor is, ha a főszereplőségük egymástól eltérő fajsúlyossággal is van jelen. Úgy szól minden itt Heddáról, hogy közben és egész nagyban mindenki másról is épp ennyire szól. Avagy olyan ez, mint egy üvegburán keresztül szemlélni az életet, és nemcsak egy zsákutcáiban folyton idegesen fel-alá rohangáló, egyre elkeseredettebb, falhoz szorítottabb felnőtt nő életét, hanem benne, rajta keresztül és vele együtt a magunkét és mindannyiunkét.” >>>

A kastély – Vígszínház, rendezte: Bodó Viktor

„Ámbár lehet, hogy ez a végeláthatatlan állványzat, amelyről szinte mindig, képletesen és szó szerint is lepattan K, maga a Kastély? Avagy egyszerre bennünk és körülöttünk ez a talán nem is létező, és a nem létezésében is legvalóságosabb épület? Egymás és önmagunk számára mi magunk vagyunk ez a kastély? Bodó Viktor rendezését és az előadás társulatának játékát nézve bármelyik lehet, és pont ez a bármelyikség az, ami nehezen feledhetően egyszerre varázsol el és józanít ki.” >>>

Ősvigasztalás – Kolozsvári Állami Magyar Színház, rendezte: Béres László

© Biró István

Az Ősvigasztalás kolozsvári előadása misztikus pogány rituálé. Ami az előadásban történik, az inkább áldozatbemutatás, aminek egyszerre bemutatói és áldozatai a darab szereplői. Bogdán Zsolt, Román Eszter és Kiss Tamás a főszerepekben egy bukásra ítélt engeszteléssel próbálkoznak, mert az ég és a föld közti kapcsot már nem lehet megújítani.

A zseni – Katona József Színház, rendezte: Ascher Tamás

„Sztanyiszlavszkíj zseni, és nem csupán Mejerholdhoz vagy Sztálinhoz képest, és nem is azért, mert egy kultúrpolitika annak  kiáltotta ki, hanem az emberségéért, humánumáért – talán legfőképp azért. Meglátni a diktátorban a tanítható gyereket, illetve diktátorként meglátni a művészt, akitől tanulni lehet, ez az, ami a középszerű diktátoroknak: az igazi botcsinálta senkiháziknak a “dramaturgiájából” mindig is hiányozni fog.  Tadeusz Słobodzianak és Spiró György  tőle megszokott, frappánsan keserédes fordításának, illetve Ascher Tamás megszállottan igényes rendezésének köszönhetően a Kamrában még fellelhető.” >>>

Network – Centrál Színház, rendezte: Puskás Tamás

„Mindeközben Howard Beale-ből főműsoridős, televíziós megmondó embert, prófétát csinálnak, hisz ha ez kell a nézettségnek, akkor ez kell. Egy olyan próféta, aki aztán a végén a tévé kikapcsolására buzdít. A Puskás Tamás rendezte Networkben egészen magasra és gyors fordulatszámra vált az az illúziós és virtuális téboly, amit mára a közösségi média hiánytalanul megörökölt a “doboztól”. Olvasatában ebbe darálódik be az az ember, akiért készültek egykor és ma a médiatartalmak. És ennek a daráló illúziónak akkora a hatalma, amellyel muszáj szembe nézni, hogy a Network utáni taps – amely egy nem mindennapi, hiánypótló interpretáció előtti méltó és jogos főhajtás – nem szünteti meg sajnos eme hatalmat. A kapcsoló továbbra is a mi kezünkben van, marad.” >>>

Mundstock úr – FreeSZFE Egyesület-Gólem Színház, rendezte: Cseri Hanna

„És nézzük Mundstock úr egyre jobban a lét vége felé menetelő életét, bár persze, mondanunk sem kell, hogy egészen biztosan nem a koncentrációs tábor vet véget eme földi létének… Nézzük a nagyon is eleven, igazi tehetséges szenvedéllyel vagy épp pont szenvtelenséggel mozgatott bábok játékát, és irigykedünk. Joggal. Mert saját életünket beszorítani és kiszorítani látszó helyzetek és körülmények között nekünk is jól jönne efféle máshonnan eredő, és talán egészen mást is eredményező “mozgatottság”. Mert az ilyen már magában is felkészülés, egy saját magunk által mozgatott “életmód”. >>>

Gyerekek – Rózsavölgyi Szalon, rendezte: Ujj Mészáros Károly

„Ez a darab mintha Hegedűs D. Géza Billjének állna a legjobban. Olyan természetességgel siklik át, járja be a hármójuk közti, egymásra rakódott rétegeket, rég elfeledettnek hitt érzelmi utakat, hogy Billjét nézve egyszerre leszünk minden fájó sebtől sújtottá, és mindezektől egészen könnyűvé válóvá – olyanokká, akik mindent megéltek, mégis mindent újra élnének minden feszengéstől, lelki belesántulástól mentesen. Legeslegnagyobb gyerekként, magától érthetődően.” >>>

Magányos emberek – Katona József Színház, rendezte: Tarnóczi Jakab

„MINDENKI MENJEN INNEN! El. Haza. Bárhová. Én is. De vissza se nézve! Ezt éreztem vagy hatvan percen át, meg azt, hogy micsoda szerencse, hogy erről nem kell írni. Hogyan is számolhatna be az ember egy csonthártyagyulladás utáni állkapocsműtét lassított folyamatáról, miközben hideg vasak turkálnak a szájában. S míg szurkált a menekülhetnék, égett bennem a fölháborodás, hogy miképpen meri ez az ifjú alkotócsapat az arcomba nyomni az életünket. Nem érzi, nem tudja, hogy ez elviselhetetlen és hiábavaló? Jó. Igazuk van. Mindenben. Nemcsak a figurákban, de a szavakban, a mozdulatokban, sőt, még az ártatlannak látszó tárgyakban is. De mit kezdjek vele, ha kiver a verejték a velük való találkozás során?” >>>

Élve megégetve – boszorkánytéboly – Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Koltai M. Gábor

© Szabó Luca/Szegedi Nemzeti Színház

„Koltai M. Gábor rendezése a felvilágosodás még babonás szereplőit könnyedén mossa át a cinikus, érdekvezérelte modernségbe. Mert – mint az sejthető már – a darab központi kérdése nem a boszorkányság vagy maguk a perek, hanem a pereket kiváltó okok, indulatok. A koncepciós per mögött a legprofánabb indítékok húzódnak meg. A másik javainak megszerzése, az idegentől való félelem és a féltékenység  ma is érvényes erői  hajtják a vádlókat, a boszorkányság pedig olyan vád, amely mögé mindenki elrejtheti a saját szégyenteljes okait.” >>>

The Black Rider – Örkény Színház, rendezte: Polgár Csaba

Egy remekbe szabott, igényes színpadi agymenés arról – Robert Wilson után egyszerre hűen és szabadon -, hogy a küzdés a küzdésért van, és a bukásnak, a bukásra ítéltségnek mindehhez semmi köze. Vagy legalábbis akkor jó, nagyon jó, ha nincs. A Polgár Csaba rendezte The Black Riderben pont az a szinte megmagyarázhatatlanul jó, hogy sose tudod: sírj vagy neves – de mindenesetre semmiképpen se hagyd ki, hogy megnézd, mert nem a világ, nem a gazdaság, hanem te magad kerülhetsz válságba, ha mégis így tennél.

Egy szerelem három éjszakája – Vígszínház, rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila

Az élet szerelem, ahogy a szerelem maga az élet. Bármi, bárki szerelméé. Ez nem vadromantika, hanem csizmatalpaktól, légvédelmi szirénáktól és hús-vér emberi létezéstől ihletetten örvénylő, mesésen „komolytalan” és a legszenvedélyesebben is realista vízió az ifj. Vidnyánszky Attila által dirigált előadásnyi tásulattól arról, ami nélkül kár lenne az éjfelet, egy új évet várni. Ritka kincs, mint a szeretgető ragaszkodástól fényesre csiszatolt üveggolyó.

Jenei Péter – Szokodi Bea – Csatádi Gábor