Hamvába holt

Ritkán fordul elő, hogy kortárs történelmi dráma mindenféle apropó nélkül kerül bemutatásra, és nem valamilyen évforduló, emlékév vagy jubileum szolgáltatja a kellő okot a visszatekintésre. Persze rögtön élhetünk is az ellenvetéssel, hogy a Radnóti Színház bemutatójához, a Kályha Katihoz több esemény is ihlető forrásként járult hozzá, mint például az 1918-as spanyolnátha járvány és a trianoni szerződés 100. évfordulója.

A helyzet ezzel szemben viszont az, hogy a Covid nélkül valószínűleg nem emlegettük volna fel a spanyolnátha járványt sem. És az is bizonyos, hogy a pandémiás korlátozások nélkül utóbbi sem férkőzött volna be a ciklikusan visszatérő, világformáló események sorába. A Trianon-emlékévet pedig a Covid árnyékában kellett úgy átvészelni, hogy annak sem maradt olyan össztársadalmi szinten megjelenő kulturális nyoma, amely emblematikussá és közösségivé tette volna az emlékezést, a múltfeldolgozást.

Cserébe mindkét évfordulót kicsit lekésve – de azok nélkül valószínűleg meg sem születve – itt van Szálinger Balázs új drámája. A helyszín a festőtelepéről híres Nagybánya, rögtön az első világháború után 1918-ban, de még a trianoni döntés előtt. Fontos a helyszín, ugyanis Máramarosban nagyszámú románság volt jelen már akkoriban is az évszázadok óta tartó betelepítések és a migráció miatt, ezek viszont többnyire asszimilálódtak az 1900-as évekre kisebbségbe került magyarsághoz. Ezért nem kell csodálkozni, hogy a Schneider Zoltán által megformált Doma Mihály miért fenyegeti atyai pofonnal a fiát, Sándort (Baki Dániel), aki többször is kikéri magának, hogy  Alexandrunak szólítsák. De hogy ezen kívül miért pont erre a városra esett Szálinger Balázs választása, nem tudni, mert nem derül ki a műből. Erre igazából Szálinger Balázs Erdélyhez való nem titkolt vonzódása sem szolgáltat elégséges magyarázatot. Mert román megszállás Budapesten is volt, 1919-ben. És igaz, hogy van egy festő karakter, de ez a legkevésbé fontos ismertetőjegye.

Khell Zsolt díszlete és Tihanyi Ildi jelmezei sem segítenek eligazodni térben és időben. Egy kocsma mindenhol csak egy kocsma marad, nincs is mit cicomázni a dolgon. A jelmezek pedig annyit árulnak el, hogy valamikor az előző században játszódik az előadás. Többnyire minden barna, okker és drapp színekben pompázik, és mintha folyamatosan egy narancsfényű lámpa világítaná be a sötét helyiséget.

Olyan, mintha egy megsárgult fényképet néznénk.

A fénykép hatásra az előadás rá is erősít, mert a jelenetek végén hirtelen minden sötétbe borul, a szereplők belemerevednek a megkezdett mozdulataikba, majd élesen villan egy vaku fénye, miközben a sistergő hangot is halljuk. Az előadás azonban csak mímeli a hitelességre való törekvést. Meglepő, hogy Szálinger Balázs, aki egy hónapot Nagybányán töltött, korábban az Al-Dunánál vendégeskedett, és Kolozsváron, valamint Nagyváradon is élt huzamosabb ideig, nem tudja elhitetni a nézőkkel, hogy a szereplői erdélyiek. Erősen kétlem, hogy ne lehetett volna annyi autentikusságot adni a szereplők szájába, amivel még nem parodizálja, hanem éppen megteremti azt a hangulatot, amivel erdélyi mivoltukat húzza alá.

Ha valaki vet egy gyors pillantást a színlap rövid bevezetőjére, akkor valamiféle Kurázsi mama parafrázisra számíthat. Stimmel a háborús helyzet is, meg a gyermekeivel túlélésért küzdő női főszereplő is. Ráadásul a Radnótiban tíz évvel ezelőtt pont Kováts Adél játszotta a Kurázsi címszerepét Zsótér Sándor rendezésében. Nagy különbség viszont, hogy míg Kurázsi folyamatosan úton van a harmincéves háborúban, addig Kályha Kati helyhez kötött, s hiába érkeznek egyre aggasztóbb hírek a frontról és a fővárosból, ő nem hajlandó hátra hagyni a vidéket és az embereket.

Mert a kocsma egyfajta menedékként szolgál. Kályha Kati zúgolódva ugyan, de befogadja a város hajléktalanjait. Így állandóan ott lebzsel, és hitelre issza a bort Spori (Pál András) és Bácsi (Nagypál Gábor), és néha-néha hozzájuk csapódik Cafka (Mészáros Blanka) is. Egyedül az ő történetét ismerjük meg, hogy van egy gyereke, aki román nevelőszülőkhöz került, és ez a hiány olyan űrt hagyott benne, amely kiszolgáltatottá tette az amúgy is vészterhes időkben.

De nem csak a mellékszereplőkről tudunk meg keveset, a főszereplő múltjára is csak elejtett mondatokból, utalásokból tudunk következtetni.

Arra, hogy hogyan lett övé a kocsma, milyen viszony fűzi a szomszédban dolgozó koporsókészítőhöz vagy a román szőlősgazdához. És közben semmi olyan konfliktusba nem kerül, amelyből kibontakozhatna a dráma. Ugyan a román fiú, Sándor feleségül venné Kati lányát Vass Incit (Berényi Nóra Blanka), de már szinte komikus, ahogy a lánykérést Kati visszautasítja, majd az apa előbb a fiát akarná rekcumozni, majd ő is a román-magyar ellentéten kapja fel a vizet. De mindez érdemben nem változtat a szereplők viszonyain.

Láthatóan Rusznyák Gábor sem tudott mit kezdeni a darabbal. Szereplői súlytalanul lépnek egyik jelenetből a másikba. Mivel többször is előfordul, hogy egy-egy jelenetben az elhangzó információnak a továbbiakban nincs hatása, ezek nem is kerülnek lezárásra. Ami pedig végképp megkavarhatja a nézőt, az a meghalt szereplők visszatérése a jelenetbe. Ilyenkor fehér-szürke ruhát viselnek, és csak mi, nézők láthatjuk őket, mivel nem tudnak interakcióba lépni a többi szereplővel. Ez a húzás egy-két szereplő esetén még megmagyarázható, de amikor a zárójelenetben a hegyi kürtös román pásztorfiú is megjelenik – ami egy némaszerep volt –, annak semmilyen hatása nincs.

Pedig az igyekezet látszik az alkotókon, ezért különösen sajnálatos, hogy nem sikerült kellő mélységgel és autentikussággal bemutatni a kort, vagy azt, hogy ez ma nekünk a Nagymező utcában miért érdekes.

(2022. december 20.)

Jenei Péter