Nagy kérdés, hogy a modern korban lehet-e tragédiát írni, vagy a tragédia, ahogy George Steiner és Lionel Abel állítja: halott. Mindenesetre a görög tragédiákhoz ma is hozzá lehet nyúlni, ahogy azt Bagossy Júlia is tette a Médeiával a Sufni-projekt mentorprogramjának részeként.
Bagossy Júlia egyébként nem Euripidész drámáját rendezte meg a Sufni színpadán, hanem annak átírt változatát. Előadása így csak áttételesen kerül párbeszédbe Zsámbéki Gábor 2004-es rendezésével. De jelentős átírásra nem kell számítani, csupán annyi változtatás történik, hogy Bagossy Júlia a központi konfliktusra sűríti a drámát, és erre írja rá a saját szövegét, ami kortárs szemszögből tekint a műre, és kortárs tapasztalatokból táplálkozik. Szabad fordításnak talán már nem lehetne nevezni, de egyáltalán nem távolodik az inspirációt nyújtó műtől, sőt a sorvezető nagyon élesen rajzolódik ki.
Így az előadás mikroszkópként tud ráközelíteni Médeiára és Pálos Hannára. Egyértelmű, hogy itt ebben a kísérletben a nő karaktere kerül majd tűpontos analízis alá. Nem is fér sok minden így a „tárgylemezkére”. Balla Hanga díszlete egy nehezen meghatározható helyiség, nem előszoba, de nem is nappali. Bal oldalt egy derékmagas fehér korlát nyúlik be, mintha egy lépcsőt választana el, és valóban van három lépcsőnyi szintkülönbség ebben a térben, de nem egy klasszikus emeletre vezető lépcsősort látunk. A színpad minden négyzetcentiméterét perzsaszőnyeg borítja, amin szerteszét hevernek az ottfelejtett játékok és a gyerekek (Jakab Balázs és Pásztor Dániel).
© Horváth Judit
Ami nagy változás Euripidészhez képest, az a két gyerek aktív jelenléte. Sőt, első pillanatban és az előadás folyamán többször is az lehet az érzésünk, hogy a két gyerek szemén keresztül látjuk az eseményeket. Ezt az is alátámasztja, hogy a szereplők közül ők végig a színen vannak. És mindenre reagálnak is. Arra, hogy a rájuk vigyázó nő (Kanyó Kata) a munkaideje lejárta után otthagyja őket az anyjukkal, meg arra is, amikor az apjuk beállít az újdonsült fiatal szeretőjével (ugyanő). Nem fogják fel teljesen szüleik különválásának okait, de érzik a helyzetben lévő feszültséget, amitől szinte az egész előadás alatt vibrál a levegő. A feszültség pedig sokszor a kettejük interakciójában kerül lecsapolásra. De mindez csak látszat, hiszen nem ők a hordozói ennek a konfliktusnak.
És bár hangsúlyos ez a gyermeki tekintet a család széthullásának megmutatásában, Pálos Hanna játéka mégis efölé van kalibrálva.
Médeia nem csak a mindenkori elhagyott nő. Pálos Hanna karaktere nem Hekáté papnője – ebben a modern feldolgozásban ennek nem lenne értelme –, van viszont benne valami misztikus, keleti, pogány vonás, ami legerőteljesebben az előadás fináléjában mutatkozik meg, amikor a már megmérgezett Iaszónt (Bányai Kelemen Barna) egy vad, rituális tánccal bűvöli meg. Úgy, hogy az eszméletlen bábuként rángatózik Médeia varázslata alatt.
Bányai Kelemen Barna egy kötelességtudó Iaszónt alakít. Érzelmileg már nem sok minden fűzi korábbi családjához, ám az apasággal járó feladatokat komolyan veszi annyira, hogy ne rázza le magáról őket. Kénytelen-kelletlen, de megjelenik, sőt ajándékot is hoz. Az érdeklődése viszont már csak felszínes, és inkább csak túl akar esni a kötelező látogatáson.
© Horváth Judit
Érdekes párhuzam, hogy Pálos Hanna és Bányai Kelemen Barna a Bánk bánban is partnerei egymásnak egy megromló házasságban. Ott Pálos Hanna karaktere, Melinda az, aki megszegi a házastársi esküt, itt a férfit terheli ezért felelősség. A nemek lehet, hogy felcserélődnek, de a féltékenység hasonlóan keríti hatalmába mindkét sértett felet. Bánk közvetetten válik felelőssé Melinda haláláért, Médeia pedig saját kezével áll bosszút. Különbözőképpen döntenek, de ezek a döntések már nem tudják elhárítani a bekövetkező tragédiákat.
Susan Sontag a tragédiát, mint a végső igazságtalanság és a ki nem érdemelt sorscsapások hordozóját írja le A tragédia halála című esszéjében. Megállapítása szerint a modern korban a tragédia azért vált lehetetlenné, mert a keresztény civilizáció célelvű világképe nem engedi „értelmetlenül” megtörténni a dolgokat. Márpedig a tragédia felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, és ami a lefontosabb: kikerülhetetlen.
A Sufniban most megtapasztalható, hogy milyen az, amikor a világ alábukik az örvényben.
