Illúzióink hatalma

…amelyek úgy tartanak fogva, és úgy manipulálnak minket, hogy az mára már fel sem tűnik, a lélegzés természetességével hat, globálisan bénít. És mindezt úgy teszi, hogy mi magunk keressük, hívjuk, húzzuk magunkra ezt az önkábító gépezetet, mert úgy kell ez nekünk ma már, mint egy falat kenyér. Paddy Chayefsky Network c. filmjének Lee Hall készítette adaptációját Puskás Tamás rendezte gyorsvonat száguldású egyfelvonásossá a Centrál Színházban arról, hogy a virtualitás hogyan is esz meg minket reggelire, vagy így vagy úgy. A tempó és a tartalom kendőzetlen nyíltsága beszippant, nehéz tőle szabadulni, de talán nem is szabad, hisz így tán van esélyünk arra, hogy valamelyest felrázódjunk abból a delíriumból, amelyet a televíziózás indította virtuális kábulatipar sikeresen elindított bennünk.

Pláne igaz az efféle kábulat, ha a televíziózást belülről, egy tv csatorna daráló üzemmódú, műsorkészítés-fókuszú mindennapjai felől nézzük. Telis-tele a színpad megannyi kivetítővel, üvegkalitka mögé zárt szerkesztői szobával, és a magánélet szféráját jelentő egy-egy szófával, fotellal (jelmez-díszlet: Pallós Nelli). Ám mégis a színpad fölötti-melletti kontroll monitorok uralnak mindent, a rajtuk megjelenő, egyre fogyó másodpercek diktálnak embert és nézőt próbáló tempót. Puskás Tamás végig a tempóval játszik egészen bravúrosan, hisz sosem érezzük nyomasztóan, hátrahőkölést kiváltóan soknak, mindig marad bennünk mindemellett játéktér eme tempó növelésére. Sőt, mintha vágynánk, várnánk is eme iram növekedését, akár egy akciófilmben lennénk, nem is színházi keretek között.

A formai keretek annyira kitágítják az előbbi színházi határokat, hogy sokszor nem is érzed, hogy még mindig egy színházi előadást látsz, hogy te magad is a szerkesztőszobában állsz a monitorokat bámulva. Puskás Tamás egészen káprázatosan játszik a műfaji határokkal azért, hogy ennek a televíziós gépezetnek a mindent maga alá gyűrő voltában részeltessen minket.

Egy olyan rendezést látunk, ahol minden a neki megfelelő helyen, mértékben van jelen, tölti be a maga szerepét az összhatás maximalitása érdekében. Újfajta színházlátás ez, hogy reflektálni lehessen egy olyan mögöttünk álló fél évszázadra, amely maga is fenekestül forgatta fel, változtatta meg a néző, a résztvevő és a saját és a társadalom életéhez viszonyulni tudó, akaró egyén helyét.

Egy csatornát, egy előadást mindig egy meghatározó karakter fémjelez, ez esetben Howard Beale (Alföldi Róbert), a csatorna hírműsorának bemondója, aki huszonöt évnyi belefásultsággal és kilúgozottsággal a háta mögött  egyenes adásban bejelenti: öngyilkos lesz jövő kedd este. Ám addig még sok minden történik… Leginkább az és olyan, amitől ez a reality-show színház,  ami nem pejoratív fordulat, egyetlen pillanat alatt visszavedlik igazi színészbázisú színházzá.

Alföldi Róbert Howard Beale-je tekintélyt kikövetelő nagyarcúsággal, magabiztos rámenősséggel mondja, mondja a híreket, hadarja, darálja, hogy egészen a székeinkbe szorít az az iram, ami az újkori televíziózás show-szerűségéből játékán keresztül elér hozzánk. Elhisszük neki, mint egy mai Cipollának, hogy itt csak ámulni, behódolni, transzba esni lehet.

Ahogy azt is elhisszük, hogy eme Alföldi Róbert generálta „transz” pont attól és azért ily erős, mert ellensúlyozni hivatott azt a mérhetetlen töménységű és intenzitású kiábrándultságot, ami a vonásokból,  a mimikából észrevétlenül és pillanatok alatt kisavaz minden emberit. A kamerák előtt. Mert az igazgatótanács tagjai vagy épp a közvetlen felettese, Max Schumacher (László Zsolt) előtt egy igazi egérkévé, pitiző dakszlivá szublimál, hogy szinte odalépnél mellé, hogy erőt adj, támogasd őt.

Howard Beale-jétől egyszerre félsz, és lesed minden gesztusát, remélve, hogy biztos fogódzót ad ott, ahol te már elvesznél. És persze az is Alföldi Róbert Howard Beale-je, akiről tudod, érzed már az első pillanatoktól kezdve, az előbb említettek mellett, oly „gyenge lábakon álló” létezése, hogy egy pillanat tört része alatt a süllyesztőben végezné, akkor azt se igen vennéd észre. Hátborzongatóan zseniális.

Amiként az is, ahogy erre az élő, egyenes adásban bejelentett öngyilkosságra reagálnak a közvetlen kollégák, és persze a tévét nézők milliói. László Zsolt Max Schumachere régi vágású műsorkészítőként és hű barátként egyszerre fog padlót Howard hirtelen rögtönzésén, olyan ő ebben a gépezetben, mint látását vesztett puli, aki keresné azt a tájolási pontot, amihez tarthatná magát – keresné, ha találná, ha lenne ilyen.

Nem úgy, mint az örök törtető marketinges, Diana Christensen (Martinovics Dorina), aki olyan vehemenciával dobálózik a nézettségi indexekkel és az újabbnál újabb fejleszthető műsortervekkel, hogy köpni-nyelni sem tudsz, nemhogy követni ezt a gőzturbina és érdek vezérelte vehemenciát. Igazi másodfókusza lesz ennek a Networknek.

Mindeközben Howard Beale-ből főműsoridős, televíziós megmondó embert, prófétát csinálnak, hisz ha ez kell a nézettségnek, akkor ez kell. Egy olyan próféta, aki aztán a végén a tévé kikapcsolására buzdít. A Puskás Tamás rendezte Networkben egészen magasra és gyors fordulatszámra vált az az illúziós és virtuális téboly, amit mára a közösségi média hiánytalanul megörökölt a „doboztól”. Olvasatában ebbe darálódik be az az ember, akiért készültek egykor és ma a médiatartalmak. És ennek a daráló illúziónak akkora a hatalma, amellyel muszáj szembe nézni, hogy a Network utáni taps – amely egy nem mindennapi, hiánypótló interpretáció előtti méltó és jogos főhajtás – nem szünteti meg sajnos eme hatalmat. A kapcsoló továbbra is a mi kezünkben van, marad.

(2022. január 29.)

Csatádi Gábor