Vérfagyasztó embertelenség

…az, ahogyan viszonyulni vagyunk képesek a tőlünk eltérőhöz. Ahhoz, ami nem olyan, mint mi, aki, bár teljesen más, mint mi, mégis pont ugyanarra vágyna, ám azt kapja a legkevésbé. Keresztes Tamás Mary Shelley Frankensteinjének Nick Dear színpadi adaptációját rendezte hátborzongtatóan szerethetővé, és az önmagunkra ismeréstől lidércessé, igazi, alkotói unikalitássá. Horrorisztikus felnőtt mesévé saját életképtelenségeinkről.

Az Országh Lili Stúdió feketével bélelt terében minden megtörténhet, ami az emberi elme felfogóképeségén innen és túl van. Hatalmas embert hoz létre Viktor Frankenstein (Márkus Sándor) talányos tehetséggel, hideg, zseniális tehetséggel, és ebből adódóan pont úgy, hogy a következő pillanatban már hátat is fordít neki, megijedvén tőle elhagyja, mint vasárnapi kirándulók maguk után a szemetet.

A nagy sötétségben ez az óriási csecsemő-felnőtt, ez a meghatározhatatlan, rémületet keltő lény Hoffer Károly tervezte bábként, amelyet Teszárek Csaba, Bartha Bendegúz és L. Nagy Attila mozgat, hihetetlen életerővel, törékeny robusztussággal, a maga szürkésfehér rémisztő szerethetőségében ennek a térnek a legszerethetőbb, de mindenképpen a legesendőbb kreatúrája lesz. Ebben a Keresztes Tamás tervezte díszletben, ahol fel-le mozgó fehér vásznakra vetítődik ki a belső-külső világunk, mint egy expresszionista, igényes imitációja az egyéni és kollektív tudatalattinknak, ez a Kreatúra igazán elhagyott, mindünk közül a legárvább, inkább sajnálnánk, mintsem félnénk tőle…  Már aki, persze.

Keresztes Tamás olvasatában nem a véres, az élettelenből életet teremtés mechanizmusa a vérfagyasztó, hanem az az embertelenség és részvétlenség, ahogy aztán ezekkel a magunk alkotta, szemünknek elsőre szokatlan, bizarr teremtményeinkkel bánunk.

Nem egy torzszülöttől ijedünk meg, hanem önön lelkünk másikat megérteni nem tudó, kifejezhetetlen deformitásától. Keresztes Tamásnál Mary Shelley utópiája, mint minden jó utópia, a jelenünknek eleven kritikájává lesz, a saját életképtelenségünk igényes, finom, árnyalt ízlésre valló, a művészet humánumának erejével csak  még élesebben szóló kritikájává.

Ki is ez a Kreatúra, aki hatalmas, kétemberes méretével, sziklatömb méretű testrészeivel sokkal inkább a mérete miatt lehet félelmetes, mintsem a kinézete okán. Mégis mindenki megretten tőle, mi több: egyből üti-vágja, mintha csak egy hangya agyoncsapásáról lenne szó. Teszárek Csabának a Kreatúra  fejét mozgató játéka tele van nyitott, odaforduló, nyílt kíváncsisággal, melyből a másikra irányuló figyelem, érdeklődés lüktet elhalványíthatatlanul. Úgy, hogy ebből megértjük: a társadalom számkivetési szándéka, félelme, riadalma, utálkozása ezt az odaforduló nyitottságot semmilyen módon nem képes annulálni.

Az általa és Bartha Bendegúz, illetve L. Nagy Attila által mozgatott teremtmény olyan szilárd, minden fölé magasodni képes, törékeny kedvesség, amelynek a megformált disszonanciája nélkül minden könnyen hangsúlyát és értelmét vesztené ebben az előadásban. Mintha ezek a sziklaméretű végtagok,  főként kuporodó testhelyzetükben, másoknak is azt sugallanák: a világ, a másik és saját magunk megértése az önmagunkra és a másikra figyelni akarás nélkül, legyél bárki, bármilyen, egészen bizonyosan elképzelhetetlen.

Ahogy  senki más, Márkus Sándor Viktor Frankenteinjével az élen sem tud, nem mer, nem akar ezzel a maga fölé emelt Kreatúrával mit kezdeni. Fél. Ám nem a méretbeli különbségek okán, hanem a bizalmatlanságén, azén, amelyik egyből maga alá szeretné gyűrni ezt az élővé lett emberi teremtményt, ahelyett, hogy megismerné, nyitna felé. Ahogy Márkus Sándor Viktorja is inkább a Nőstény Kreatúra megalkotása jelentette feladatba menekül, ahelyett, hogy a Kreatúra igazi igényét megértené. Heroikus igyekezete, hősies kapkodása, az élettelen anyaggal vívott küzdelme – amely mindeközben stilizáltan a fehér vásznakra vetül közben – pont annyira élettelen, mint a menyasszonyával, Elizabeth-tel (Podlovics Laura) való kapcsolata.

Itt egyik szereplőnek sincsenek ember voltuk ellenére sem emberhez méltó, emberszabású gondolatai, kivéve DeLacey-nek (Blasek Gyöngyi), a vak öregembernek, aki emberszabásúként, egyenrangú barátként kezeli a Kreatúrát. Vaksága – a vak maszkja épp úgy „világít”, mint a Kreatúra sziklatömbszerű testrészei.

Ebben a Frankensteiben a nincs, az emberi odafordulni tudás képtelensége, nincse világít a tökéletesen eltalált kifejezőerő és mód által – minden romanticizálást messze elkerülve világÍt. Oly vérfagyasztó egyértelműséggel, lesújtó kétségbeeséssel, ahogy az embertelenségeinkre szebben, költőibben, művészibb erővel csak igen ritkán hívják fel a figyelmet.

(2022. február 24.)

Csatádi Gábor