"Úristen, és mi ebben élünk?!" - interjú Pótszékfoglaló

Február első felében mutatták be a Miskolci Nemzeti Színházban Aiszkhülosz-Szophoklész-Euripidész Élektráját Szőcs Artur rendezésében. A dráma Élektrájával, Czvikker Lillával és Klütaimnésztrájával, Nádasy Erikával beszélgettünk indulatokról, azok igazolhatóságáról, a hiszti természetéről, az értés és az érzés színpadi kapcsolatáról, a vérben gázolás mindennapiságáról, egy ókori dráma időtlenségéről, e rendezés „többszörnézős” jellegéről, a szöveg embert próbáló voltáról és a változatlan, emberi alapigazságainkról…

Az indulatról, a negatív indulatról mi ugrik be elsőre?

Erika: A hiszti.

Lilla: A sérelem, a sérültség.

Erika: Valószínűleg azért juthatott a hiszti az eszembe, mert ha komoly indulat van bennem, akkor szinte hisztérikus dührohamot kapok. Török- zúzok, üvöltök, csapkodok.

A legoptimálisabb az lenne, lehetne, ha az előadást megtekintve az fogalmazódna meg bennünk: „Úristen, és mi ebben élünk?!” A rendezésnek olyan mértékben sikerült ezt a darabot maivá tennie, hogy szinte aha élménye lehet a nézőnek.

Ezzel meg lehet magyarázni akár egészen komoly tetteket is?

Erika: Inkább azt mondanám, hogy az előbbiek okán meg tudom érteni ezt az állapotot. Persze ez egy testi sértésre, gyilkosságra nem vonatkozik, nyilván, de tudom, hogy az ember nem teljesen beszámítható ilyenkor. Követni lehet könnyen, amikor valami kattan, eltörik, inkább arra kell vigyázni, hogy ez a pillanat ne következzen el.

Lilla: Ha a hisztinek van nyomós oka, akkor megpróbálom elfogadni, megérteni. Azért is mondtam a sérelmet, mert a hisztinek nagyon mély oka kell, hogy legyen, ami gyűlik, gyűlik, és egyszer csak kirobban mint hiszti.
©Gálos Mihály Samu

Mennyire fontos a ti Élektra előadásotokban, hogy értsük azt, ami kiváltotta az anya vagy akár a gyermekei tettét?

Erika: Az biztos, nagyon fontos, hogy a színész értse, mi az, amit tesz. Különben félreviheti a nézőt. Ám a nézőnek nem biztos, hogy feltétlenül értenie kell, elegendő lehet, ha érzi… Visky András mondta nekem egyszer egy próbafolyamat alatt: tanuld meg, hogy van a színháznak egy olyan része, amit az ember nem ért, hanem érez. Nem mindig kell mindent A-tól Z-ig érteni, ha át tudja magát adni annak, amit néz, az érzelmek is nagyon sok mindent képesek közölni.

Lilla: Meghatározó lehet az is, hogy ebben a történetben a néző kivel tart, kivel szemben „megértőbb”.

…a férjemen mértem le, hogy ennek a Devecseri-fordításnak a régies nyelvezetére, a tempó miatt, nem mindig tud rákapcsolódni könnyen, gyorsan az értelem, a megértés. Ott van bennünk az igény arra, ha egy másik ember beszél, akkor annak a végére járjunk, megértsük.

Lehet, hogy ennek az előadásnak a nézése közben a megértés, az „ízlelgetés” fontosabb, mint az, hogy kivel azonosulunk inkább?

Erika: Itt teljesen lecsupaszított értelemben vett igaza senkinek sincsen. A legoptimálisabb az lenne, lehetne, ha az előadást megtekintve az fogalmazódna meg bennünk: „Úristen, és mi ebben élünk?!” A rendezésnek olyan mértékben sikerült ezt a darabot maivá tennie, hogy szinte aha élménye lehet a nézőnek. A görög dráma születése óta és azt megelőzően is az emberek pont így éltek, közlekedtek egymással. Sokszor nem is kell ennyire vérrel gazdagon átitatott, kézzelfogható gyilkosságra gondolnunk, mint itt. Ha ránézel erre az előadásra, akkor könnyen feltűnik, hogy ez a világ sajnos baromira elpusztult, és ezen menthetetlenül javítani kellene! Jó lenne, ha azt lehetne mondani, hogy ez csak fikció, és mindenfajta valósággal való egyezés a véletlen műve. De sajnos nagyon nem! Van egy kis szünetnyi idő, amit a gyilkosságból való kimosakodásomtól a karakterem haláláig az öltözőben töltök, és közben óhatatlanul arra gondolsz, hogy Ukrajnában kitört a háború. És játsszuk ezt a darabot, mondjuk, kiáltjuk vele, hogy ne, ne csináld, mert a vesztébe rohan így ez a világ, de mintha semmi értelme nem volna ennek a fel- és megmutatásnak.
©Gálos Mihály Samu

Az előadás száztíz percnyi ideje alatt mi az, ami visszajelzésként érzékelhető a nézők felől?

Lilla: Sok olyan pontja van az előadásnak, ahol lehetnének nézői reakciók, mégsem hallani szinte semmit. Meghökkennek. Próbálják feldolgozni a látottakat – remélhetőleg.

Erika: Az azért érezhető, hogy erre az előadásra előbb ültek be megnézni a műszakból, a kollégák közül is eddig, mint másokra a bemutató óta, hogy megnézzék, mi folyik itt. Az öltöztetőnőm például azt mondta, be fog ülni még egyszer, mert annyira letaglózta a látvány, hogy szeretné a szöveget is – ami egyáltalán nem könnyű – még jobban érteni.

Csodálom Arturt azért, hogy ezeket a történeteket hihetetlenül maivá képes tenni. Emlékszem, amikor mondta, hogy Élektrát fogunk játszani, és kitaláltam benne neked egy Klütaimnésztrát, akkor egyszerűen nem hittem el, hogy abban én meg fogom magam találni!

A megértés akkor itt most szinte ugyanolyan fontos, mint az érzése a látottaknak, nem?

Erika: Például a férjemen mértem le, hogy ennek a Devecseri-fordításnak a régies nyelvezetére, a tempó miatt, nem mindig tud rákapcsolódni könnyen, gyorsan az értelem, a megértés. Ott van bennünk az igény arra, ha egy másik ember beszél, akkor annak a végére járjunk, megértsük. De hisz azért van belőle előadás sokszor, hogy többször meg lehessen nézni. Nem feltétlenül kell persze minden szót érteni, hogy megszülethessen a látvány keltette érzet és élmény, amit aztán hazavihetünk majd.

Mennyire volt embert, színészt próbáló birkózni a nyelvezettel a próbafolyamat alatt?

Lilla: Nekem általában a próbák alatt be szokott már ülni a szöveg. Itt viszont teljesen más volt a helyzet: le kellett ülnöm, és be kellett magolnom. Itt nem lehet imprózni, itt rímelnie is kell a soroknak, mondatoknak – nincs itt nagyon mód arra, hogy kihúzd valahogy magad a bajból. Emberpróbáló…

Ahogy maga a dráma tartalmilag is embert próbáló, el- és belepusztulásra okot adó…

Erika: A Klütaimnésztra szerepében azt érzem, hogy a felszínesség az, ami tulajdonképpen megöli az embert. Egy nő, aki tele van érzelemmel, ésszel, ravaszsággal kitartással, hisz tíz évig tervezi a tettét, de mégiscsak a külsőségeknek, a felszínnek élő valaki, és ez azért öl, már önmagában is. Csodálom Arturt (Szőcs Artur – a szerk.) azért, hogy ezeket a történeteket hihetetlenül maivá képes tenni. Emlékszem, amikor mondta, hogy Élektrát fogunk játszani, és kitaláltam benne neked egy Klütaimnésztrát, akkor egyszerűen nem hittem el, hogy abban én meg fogom magam találni! Hogyan fog egy Élektrából mai, izgalmas történet formálódni? – és megcsinálja. Félelmetes!

Ha ránézel erre az előadásra, akkor könnyen feltűnik, hogy ez a világ sajnos baromira elpusztult, és ezen menthetetlenül javítani kellene! Jó lenne, ha azt lehetne mondani, hogy ez csak fikció, és mindenfajta valósággal való egyezés a véletlen műve. De sajnos nagyon nem! Van egy kis szünetnyi idő, amit a gyilkosságból való kimosakodásomtól a karakterem haláláig az öltözőben töltök, és közben óhatatlanul arra gondolsz, hogy Ukrajnában kitört a háború.

Hogyan lehet ma izgalmassá tenni egy Élektrát?

Lilla: Alapvetően abban rejtőzhet az izgalmassága, hogy mi és a rendező megmutathatjuk, hogyan látjuk ma ezt a darabot. Már tisztán, ezzel a szöveggel elmesélni a történetet, a szereplőket mozgató szálakat, ez mind olyan, ami izgalmassá tudja tenni ezt az anyagot.

Erika: Valami olyan fájdalmas emberi alapigazságra mutat rá, ami száz, ötszáz évvel ezelőtt ugyanígy működött, működik, ám most ezt a működést sok mindenfélével elfedjük. Elfedjük szilikonnal, miniszoknyával, virtualitással, ám mindezek alatt az ember semmit nem változott, változik. Ezeket a sok minden által elfedni akart, atavisztikus, ősi reakciókat találja meg Artur, ettől mai, izgalmas. Ahogy a dráma borzalma felfestődik benne számunkra mai módon.