Miért nincs mindig kedd?

…és miért nincs, amit mindig várunk, ami eseményszámba megy? Helyette viszont van a sablonos, a mindig ugyanakkor, ugyanakkora hatást kiváltó, az abszolút személytelen. Miért nincs mindig valami emberi? Miért csak a gépies? Kocsis Gergely írta és rendezte a Katona Kamrájában a Keddet, hogy legalább ott permanens kedd legyen. Kiskocsmás személyesség, hol elnyújtottan, hol felpörgetve, de valami mára elképzelhetetlenről beszél –  hamisítatlanul, úgy, ahogy jó lenne újból megszokni.

Mára már egyre kevésbé ismert, látogatott, avagy csak a vájtfülű kevesek számára megtalálható az effajta kiskocsma, „leányka söröző”. Hamisítatlanul ’90-es évekbeli az asztalaival, székeivel, dísztégla tapétás pultjával, a háttérben a műszaki hibásan is stabilan üzemelő italhűtőjével (díszlet Tóth László, Botka Zoltán). A közösségi élet színtere, valóságos Mekkája, ahova munka előtt, után, helyett be lehetett térni, hisz mindig volt valaki ismerős, akinek az életét a törzsvendég státuszából adódóan épp úgy ismerted, mint a magadét.

Ahogy Fekete Ernő Mukija is itt a sörözőben szüli meg  legtermékenyebben a novelláit, hangosan mondva azok éppen akkor és ott születő mondatait, mintha csak diktafonba mondaná. Ő már együtt lélegzik, szuszog a hellyel. Több ez számára, mint múzsa – egyetlen biztos pont, amihez képest minden más csak relatíve létezik. Mukiját nézve azon gondolkodsz, hogy vajon miatta létezik, működik ez a hely, avagy Muki fejében állt össze, együvé az egész söröző, amit mi most csak az ő jóvoltából láthatunk.

Kocsis Gergely Keddjében pont az az igazán eredeti, hogy megannyi laposkára sikerült poénja vagy a szándékosan döcögősen hagyott cselekménye, vonalvezetése ellenére ott lüktet benne az a hétköznapi személyesség, sör-, vizelet- vagy épp hányásszagú ismerősség, ami mára már kihalófélben lévő állatfajnak számít. Pont ebből adódik, hogy erre a szövegre, miliőre bizonyos generációk nehezen tudnak tán rácsatlakozni. No, nem azért, mert esetleg antialkoholisták lennének, hanem a közösségi térélmény hiánya miatt. Így hát ma egy ilyen darabot sokkal nehezebb rendezni is, hisz ha nem sikerül az autentikus atmoszféra megteremtése a rendezés és a színészi játék által, akkor szinte minden hiábavaló. Szerencsére itt abszolút szó sem lehet erről.

Szerencsére itt mindig történik valami, még ha ez a valami bizonyos tölteni való kolbászhúsról és a húsdaráló kés élezéséről szól is. Semmi világpolitikai jelentőségő, habár ki tudja…? Mert hát azért a húsdaráló késért mégiscsak el kellene valakinek menni, és persze a henteshez is a félretett húsért, még akkor is, ha ezek csupán fél kilométer sugarú körben vannak is a sörözőhöz képest.

Nagy feladat ez Bandinak (Vizi Dávid) és Antinak (Dankó István), egy egész keddre való. Párosuk egészen sajátos keveréke a kabarépárosoknak és a mai, öntudatra ébredt személyiségekének, amelyek mindennel és mindenkivel szemben határozzák meg leginkább önmagukat. A fény és árnyéka ők ketten egymásnak, és mindezt oly komplementer módon teszik, hogy nehéz is, ha nem lehetetlen, és fölösleges is kettőjükről külön-külön szólni.

Mindaddig, míg be nem sokallnak a kedd fáradalmaitól, és Vizi Dávid Bandija át nem alakul a mindenkitől szeparálódi akaró Jánossá, pont azért, mert ráunt arra, hogy ő eddig mások szemében csak Antival párban létezett. Ez persze Dankó István Antijából is életre hívja a beskatulyázhatatlant. Azt a „ki, ha én nem”, „kicsi a bors, de erős” szellemiséget, ami azért valljuk be: közösséget, kocsmaközösséget bomlasztó – hiába készül itt mindjárt, pillanatokon, napokon, heteken belül életre- és világraszóló töltött kolbász.

Persze csak akkor, ha ezt a kocsma üzemeltetője, csaposa, Baba (Pelsőczy Réka) is így gondolja. Pelsőczy Réka Babája férfias keménységgel és nagy-nagy mindenen ellágyulni tudással  rója fel és alá azt a szinte bejárhatatlan utat, amitől ez a vendéglátóipari egység is képes elnyerni a maga egyéniségét. Babája úgy élesztője ennek a helynek, atmoszférának, hogy mit sem tud róla. Mikor telítődik, besokall csendes mindenkit meghallgatni tudó lénye,  akkor érezni kifakadásából a söntéspult mellett filozófussá váló Babájának egyedi, összetéveszthetetlen erejét.

És természetesen van itt még valaki, a Nő (Fullajtár Andrea), aki a megszólalni nem akaró némaságával, a mindig mindenkire tökéletesen reagálni képes mimikájával, testbeszédével ennek a Keddnek igaz erjesztőjévé lesz. Szent kívülálló, aki pont ettől, ezért lesz a leginkább benntfentes, még ha nem is tud róla. Örökös megütközést keltésével a legjobb értelemben vett kérdőjele az előadásnak. Mert nem akar reagálni egyből, mindig és mindjárt mindenre.

Pedig ez a Kedd pont ebből a reagáláskényszerből, a mindig valamit válaszolok, válaszolnom kell szükségletéből épül. Abból, amely nélkül jó értelemben, személyes, emberi léptékek között nincs, nem lehet közösségélményünk. Közösségélményünk, olyan igazi, olyan keddi, amelyik persze a hét többi napján is jól jönne.

(2023. október 7.)