Mi a szerelem?

…ez az a kérdés, amire nem lehet jól válaszolni, mert mindenkinek más és más a jó válasz. Ahogy a szerelem alatt is sokan sokfélét értenek, sokfélével megelégszenek, azt gondolván, hogy ez a szerelem… Molnár Ferenc Az üvegcipő c. vígjátékát Keszég László rendezte a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában lehetetlen helyzetekben bővelkedő, az emberi lelket keresztmetszetében megmutató, keserédes felhőtlenséggé – már amennyire önmagunk életképes életképtelenségein tudunk felhőtlenül szórakozni. Mindenesetre egészen biztosan megértünk valamit abból, hogy mi a szerelem…

Kávébarna színű mulandósággal teli az a nagyszoba, avagy nappali, Adél (Rusznák Adrienn) panziójának nappalija, nagyszobája, ahol egyszerre érezzük magunkat vidéken és a Ferencváros belsejében (díszlet: Árvay György), ahol a falazat is részben jelzésértékű, csak a szerkezetét látjuk. Ez a szerkezet tartja az ajtót, fogast – van is még, nincs is már világ ez így, ám Molnár Ferenc miliője kortalan, ha az adott korszak kellékeit elvesszük mellőle.

Valami egészen elementáris elvarázsoltságban tesz-vesz itt Rudolf Szonja Irmája, épp Sipos úrnak (Harsányi Attila) terítve az ebédhez. Azt mondják rá a többiek, hogy féleszű, pedig csak reménytelenül szerelmes ebbe a mindig mérges, kardotnyelt, nyers, goromba Siposba. Elvette volna Irma eszét a szerelem? Vagy csak a magazinok, a színház világának lilaködös szerelmi ideáljait vetíti bele tizenkilenc évesen valakibe, aki azt nem érdemelni meg?

Rudolf Szonja Irmáját nézve mindez igaz lehet, mégis azt érzed, hogy ez a szívvel-lélekkel teli, tiszta szívű naivság, ez a szívemet a homlokomon hordom ki-és feltárulkozás egyszerre bűvöl el és parancsol magának tiszteletet. És nemcsak azt a fajtát, amit kedvesen megmosolyogsz rácsodálkozva, hogy  van még, létezik még ilyen, hanem el is röstelled magad szégyenkezve, hogy vajon a te életedből mi hiányzik ahhoz, hogy ilyen intenzitással tudj élni, érezni.

Mert Rudolf Szonja Irmája oly erővel, izzással, szűnni nem tudó és akaró jelenléttel tölti meg ezt a szobányi Molnár-világot, hogy attól egyszerre lesz nagyon a múlt század elei és végtelenül kortalan. Alakítása a motorja, lelke, szíve, lelkiismerete lesz az előadás egészének, megmutatva, hogy mi igazán és mi semmiképpen nem a szerelem. Elvarázsol: játékától egyszerre lesz tündérmesés, mégi pontos tükröt tartó ez Az üvegcipő.

És köré rendeződnek, állnak, mint forgószél irányította falevelek, csatasorban a maguk megannyi érzéketlenségeivel a többiek. Harsányi Attila Siposa a maga katonás tenyeres-talpasságával, aki pont úgy adagolja, porciózza a maga érzéseit, másokra fordítható figyelmét, mintha centiben mérhető darabárú lenne. És pont ezért szép, markánsan metszett, egészen mélyen belénk égő az az érzelmi ív, ahonnan és ahová eljut Irma mellett.

Mellette Rusznák Adrienn Adélja maga az igazi, kétségbeesett kapaszkodás, amelynek teljesen mindegy, hogy milyen áron, de életben szeretne maradni, Sipossal vagy Sipos nélkül, az mindegy is. Végtelenül kiszolgáltatott Császár (Tegyi Kornél) kényének-kedvének, szerelmének, annak, amely egyszerre komolytalanul komoly, ám meg nem szűnően állhatatos, hűséges, kiradírozhatatlan.

Tegyi Kornél Császárjának nem szegi kedvét semmilyen fordulat, hajmeresztő irány- és szándékváltás: ő, úgy, ahogy van, szeret. Mellette Rusznák Adrienn Adélja maga a ledugózott elfojtottság, akit nézve nem tudod eldönteni, hogy mikor fog felrobbanni, vagy épp megsemmisítő idegösszeomlást kapni.

Ezen csak nevetni vagy épp sírni lehet, hisz ez Molnár Ferenc, ám Keszég László rendezésében ez a végtelen, mosolyogtató érzelmi hullámvasút, szecessziós romantika nagyon komoly szerelmi drámát rejt. Olyat, melytől jobban megérteni Molnár Ferencet, a szerelmet és annak a bizonyos üvegcipőnek a törékenységét, amely nélkül bármi mást is nehéz érteni.

(2023. október 11.)