Mind meghalunk!?

…ez több mint valószínű, de egyáltalán nem biztos, hogy most rögtön és azonnal. Persze jobb félni, mint megijedni, de ez sem olyan biztos, mert a félelemből szép lassan, alattomban rettegés formálódik. Persze ez a rettegés ma sokaknak úgy kell, mint egy falat kenyér… Tárnoki Márk pont ezt ragadta meg expresszíven Mika Myllyaho Pánik c. darabját rendezve a B32 Galéria és Kultúrtérben. A finn szerző darabját fergeteges félelem, ötletelés és önbizalomhiány cunamivá formálta, amelyben kapkodjuk a fejünket az egymással versengő geggek és a hirtelen hangulat- és cselekvés váltások között – komoly teljesítmény, ha nem esünk pánikba. És ha ez tényleg  sikerül, akkor már bőven megérte.

Konszolidált, a szürkésfehér minimálba hajló nappali, amolyan igazi demonstrációja annak, hogy a világomban minden rendbe van. Minden a helyén, otthonos lezserséggel elrendezve: a béke szigete (díszlet-jelmez: Molnár Anna). Persze ez a lezserség is csak látszat, hisz ez is kínos aprólékossággal megkomponált, melyről egyből érzed, hogy nem túlontúl autentikus. Ahogy mostanság gyakran lenni szokott, mikor szeretnénk magunkkal és másokkal elhitetni, hogy velünk, körülöttünk minden rendben van. És tényleg?

Laci (Katona László) tervezőgrafikus éppen elaludna Bagdi Emőke youtube-on hallgatott esti relaxációjára, amikor beállít hajnali fél négykor a barátja, Krisz (Kovács Krisztián) részegen, csomagostul, hogy a reptér és a külföldi út helyett nála táborozzon le – mert a barátnője ultimátumot adott neki. Pont egy hete van gondolkodni. Tipikusan mai alaphelyzet: mondd meg, hogy e két férfi közül melyik van épp inkább padlón.

Kovács Krisztián Kriszje oly autentikusan részeg, hogy te is érzed az italszagot, és persze a szerelmi csalódás és kiábrándulás sajátos elegyét, melyhez a saját maga és a másik elől való menekülési vágy épp oly igyekezettel társul. Kriszjéből dől a kétségbeesés és a görcsös, magát megváltoztatni, gyorstalpaló sebességével átformálni akaró igyekezet.

Adj, uram, de rögtön, vagy inkább már tegnap módon állna neki ennek a terápiának, olyannyira rögtön, hogy Laci barátjától várja – hisz úgyis jó pár pszichológust elkoptatott már, szinte a kisujjában van az egész terápiásdi -, hogy a terapeutája legyen.

Katona László Lacijának persze úgy hiányzik a lakásába beköltöző és terapeutaságra őt felkérő Krisz, mint egy hetes eső, ám mit van mit tenni – ha már kidobni nem tudja, nem akarja -, beadván derekát: elvállalja. Lacija olyan eszeveszett igyekezettel, segíteni akarással áll neki új szerepének, hogy attól mi is hátrahőkölve megijedünk – hisz csak az nem látja, aki kétségbeesett, mint Krisz, hogy itt vak vezet világtalant.

Katona László jól megtermett bizonytalansága, bármikor asztal alá kucorodni kész bátorsága igazi, stabil humorforrás. És persze tökéletes tükrözése is a mi magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak tartott és gondolt életünknek, amelyik úgy habzsolja az instant ezotériát, mintha muszáj volna.

Ebbe a miliőbe, mint hab a tortára, csöppen bele Laci testvére, Lehel (Kovács Lehel), aki eleinte csak fel-felszalad a bevásárolandókkal, mert testvére már fél éve nem lép ki a lakásából. Hamisítatlan mai túlvállalójának fülében fülecs, egyszerre mindig minimum három emberrel beszél, plusz azzal, azokkal, ahol épp van. Két lábon járó időzített bomba, már ami az idegkimerültségét illeti, amit persze a mindig mozgásban és kommunikációban lévő fontos és elfoglalt vagyok imázzsal egészen meggyőzően palástól. Már ameddig…

És pont ez a „már ameddig” az, ami ezt az előadást mozgatja, fűti, viszi, hajtja előre – egészen remekül, előre ki nem számítható módon. Ám az a nehézség, és a rendezés által nagyon jól adagolt, kimért tempót, ritmust gyakran veszélyesztető, hogy a szövegben hemzsegő poénok, főleg az előadás első felében, elveszik a „helyet” a színészek helyzet – és atmoszférateremtésétől. Amiben pedig nem lenne hiba a tehetségük okán.

Tárnoki Márk olvasatában egészen mesterien, bravúrosan lesz a kis pánikból mindent elborító, betöltő, amely pont a globális mérete miatt tart tükröt, józanít ki, tesz mindent a maga helyére.

És erre a helyretevésre kimondhatatlanul szükség van ebben a Pánikban. Hisz a stressz- és bizonytalanság keltés iparággá, egész üzletággá nőtte ki magát, amelyben mindig gurut, vezetőt, terapeutát keresünk, de nincs. Mert mi vagyunk azok. A magunkéi. És ebbe a felismerésbe biztosan nem fogunk mind belehalni.

(2023. október 3.)