Október első péntekjén láthatjuk Annie Baker John c. darabját a Budaörsi Latinovits Színházban Máté Gábor rendezésében. A két főszereplővel, a Jennyt játszó Hartai Petrával és az Eliast alakító Böröndi Bencével beszélgettünk magányról, tartalmas egyedüllétről, szellemvadászatról, furcsa panziókról, egy titokzazos harmadikról, egy kapcsolatot rombolni tudó kibeszéletlen feszültségről, egy panziósnőről, aki néha többet segít, mint amennyit árt, nyomasztó élethelyzetekről és a nevetés felszabadító erejéről…

  • A magányról melyikőtöknek mi jut először eszébe?
  • Petra: Egy szomorú fűzfa.  Meg az is, hogy az én egyedüllétem nem a magányom. Szeretek egyedül lenni, magammal lenni.  A magányban el vagy szigetelve, a magányban benne van az, hogy szeretnél kötődni vagy kapcsolódni.

Az egyedüllét, ha kiegyensúlyozott vagy, rendben vagy magaddal, akkor az harmónia, boldogság.

  • Igen, néha dolgozni kell rajta, elő kell kapni az eszközöket, amiktől  jól elleszel egyedül is, és vigyázni kell erre az állapotra.
  • Bence: Mindnyájunknak vannak olyan érzései, hangulatai, életszakaszai, amikor egyszerűen nem tudunk nem egyedül, magunkban lenni. És itt következik az, amit Petra mondott, hogy ezeket a szakaszokat magányként éljük-e meg, azt várva, hogy valaki segítsen, vagy egyedüllétünkben megbékélve, válaszokat tudunk-e találni magunknak. A létezésünknek része a magány, csupán az a kérdés, hogy mit tudunk, akarunk kezdeni vele.
    ©Szokodi Bea
  • Ez a fiatal pár, akit alakítotok, mit tud, mit akar kezdeni együtt és külön-külön ezzel a magánnyal?
  • Bence: Ők ebben a kapcsolatban most éppen olyan fázisban vannak, amelyben nagyon kevéssé hallják meg a másik problémáját. Egyre inkább azt kérdezem magamtól, vajon hogy is lehetne Eliasnak segíteni? Nagyon nehéz bárkinek beférkőznie az ő önostorozással teli világába. Mintha Jennyről már eleve eldöntötte volna, hogy ő nem tud neki segíteni. Magába zuhantan még a lehetőségét is kizárja annak, hogy rajta segíteni lehessen. Három éve vannak együtt, amelyből az elsőben  valószínűleg jó párost alkothattak, bár lehet, hogy azt akkor még csupán a szerelem mámorító köde okozhatta.
  • Petra: Én nem hiszem, hogy valaha is egy egység lettek volna. Inkább társas magányt érzek. Lehet, a társadalmi elvárások miatt, amiatt,

mert rettenetesen félnek az emberek a magánytól, mert nem tanultak meg egyedül jól  lenni, ragaszkodnak valamihez, ami már nincs, vagy soha nem is volt. Valahogy ők nem egymás emberei.

  • Ezt az alaphelyzetet mennyiben bonyolítja tovább az, hogy ők egy nagyon nem mindennapi panzióba érkeznek kettesben?
  • Petra: A panzió nem mindennapi volta főleg a tulajdonosának köszönhető. Takács Kati játssza Mertist, Genevieve-et pedig Bánsági Ildikó, és az ő kettősük, az ő történetük rengeteg mindenre rádöbbent. Olyan szépen keverednek az idősíkok, a fiataloké és az övék. Az, hogy valaki már hibázott, már elkövette, megélte azokat a dolgokat, amiken más éppen átmegy, valaki tanul belőle, valaki nem ismeri fel a mintákat. És ott, azon az isten háta mögötti helyen megnyílnak az emberek egymás előtt…
    ©Szokodi Bea
  • Bence: Ebbe a panzióba Elias jobban be akar menni, mint Jenny. Ő az, aki a gettysburgi csata okán  a városban szellemvadászkodni szeretne, Jenny csak belemegy, ám egyáltalán nem lelkesen. Már az is egy alapkonfliktus, hogy az egyik szeretné, a másik nem. Jenny már a megérkezésük estéjén fázik, és mégsem kapcsolják be a fűtést Mertis miatt. Ez a panzió, a panzió légköre már eleve rossz felütés számára. Otthonosan kellene érezned magad a kedveseddel, hisz azért utaztok el, de mégsem tudod otthonosan érezni magad… Fura a panzió, merőben szokatlan a miliő…
  • …és akkor még ott vannak azok a folyamatosan jelen lévő szereplők, akikkel egyetlen egyszer sem találkozunk a színpadon…
  • Petra:

Igen, ám ez már annyi titkot generál, hogy csak azt lehet mondani, emiatt is érdemes eljönni, megnézni az előadást.

  • Bence: Mind-mind olyan titkok, amelyekről egyre nehezebb eldönteni, hogy mi is húzódik mögöttük.
  • Ezek a titkok, sejtetések mennyiben fokozzák, mélyítik tovább a történetet?
  • Bence: Annie Baker szerzőnő leginkább a darab hangulatát érzékelteti ezekkel a titkokkal. A szeplőkben és a szereplők közötti feszültséget segíti felszínre inkább a titkokkal teli atmoszféra.
  • Petra: Ezen a helyen bármikor bármi megtörténhet. Ez már önmagában is egy folyamatos készenlét érzést okoz, ami nagyon sajátos dolgokat hív életre – de ezek most még szintén titkok.
  • Bence: Az emberek azért mennek panzióba, hogy egy kellemesen eltöltött nap után jólesőt pihenhessenek, ám itt aludni sem tudnak. A folyamatos kialvatlanság szintén idegrendszert romboló tényező.
    ©Szokodi Bea
  • Szólhat a John arról is, hogyan tudunk vagy nem tudunk megküzdeni azzal, amivel hétköznapjaink nyugalmas egysíkúságában nem is kényszerülünk megküzdeni?
  • Petra: Abszolút! Itt fegyver nem fog elsülni, mégis minden a hétköznapi szorongásaink feszültségeiről szól. Minden egyes jelenetben valami olyasmivel küzdünk meg, amivel mindenki más is nap nap után. Sok mindenre rájössz, miközben mások problémáit nézed, mennyivel egyszerűbb úgy az élet…
  • Bence: Ebben a panzióban külön-külön is előjönnek a pár félelmei, és persze a közös kapcsolatuk nyomasztó terhei is csak még inkább felerősödnek. Minden tárgy, a panzió maga is folyamatosan újabb és újabb félelmet hoz felszínre bennük.
  • Petra: Kontrasztként pedig ott a másik két szereplő szorongásokkal szintén teli élete, ám az is, hogy ők már máshogy látnak rá az életükre. 
  • Bence:

Ez a kínlódás halmaz azonban egyszerre vicces is, hisz kívülről nézve ezek már nagyon is jól ismert, ismerős lehetetlenkedései az emberi viszonyainknak.

  • Ennek a kínlódás halmaznak van-e feloldása, vagy kell-e, hogy legyen feloldása?
  • Petra: Ha rálépnének az önismeret rögös útjára, akkor talán lehetne feloldása. Hiszek abban, hogy az önismerettel nagyon sok mindent meg- és fel lehet oldani.
  • Bence: Suttogásokról és szorongásokról beszéltünk most itt, de mindemellett jókat nevettünk a próbákon, hisz önmagunk vagyunk a legjobb nevetésforrás – ezért aztán van, lehet esélyünk jókat nevetni.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea