Hol kezdődöm én?

…a magam életével, érzéseivel, létével, sorsával? Melyik az a pillanat, történés, cselekvés vagy gondolat, ami már elvehetetlenül csakis az enyém, amelyik senki mást, csupán csak engem jelöl és határoz meg? Kertész Imre Sorstalanság c. regényéből Bagossy Júlia rendezett azonos című tantermi előadást a Katona József Színház Sufnijában a lecsupaszításra éslecsupaszítottságra szavakat egyre kevésbé találni tudás erejével. Úgy, hogy döbbenten üljünk, és magunkban egyre hangosabban üvöltsünk, üvölthessünk, hogy ha másként nem, hát így találjunk oda, vagy tán inkább vissza, ahol már a mi elvehetetlen hangunk, létünk, énünk kezdődik.

A Sufni pici, fél tanteremnyi terének csupasz feketeségét csak pár egymásra tett tégla és fegyencszürkére festett gyümölcsösláda bontja meg, és az egyik sarokban, fent, mint napkorong, egy visszapillantó tükörnyi derűs, bárányfelhőkkel tarkított darabka ég jelzi, hogy valahonnan túlnanról még ide is, mert mindenhova elér, beragyog valami a lélek kisajátíthatatlanságából (Bella Hanga). Mert ez a tér a maga legsötétebb valójában is lehet a legvidámabb, csupán belső döntés kérdése. A saját énünké, amíg van, lehet, avagy amikortól akarjuk, hogy legyen saját énünk.

Kertész Imre regényszövege beköltözik ebbe a pici térbe, ahol a gondos dramaturgiai (Zrinyifalvi Eszter Anna) sűrítések, választások, kiemelések hatására képes egészen kitágítani a teret. A figyelmünk, majd a lelkünk és a válaszra kész énünk terét. Alapvetően kétszereplősen is egyszemélyes Köves Gyuri (Gloviczki Bernát és Jakab Balázs) monodráma ez, ahol az elbeszélői én szólaltat meg mindent és mindenkit. Az a tizenöt éves gyermek én, amely senkitől és semmitől nem terhelt még, az, amelyik önmagát önmagához képest szeretné, akarja meghatározni, az, amelyik számára még nem létezik semmiféle külsődlegesen lefixált és magára vett kategória, skatulya.

Gloviczki Bernát Köves Gyurija olyan gyermeki önfeledtséggel, örömteli ártatlansággal mesél az apja munkaszolgálatba indulása előtti búcsúnapról, hogy egy pillanatra mi is elhisszük, hogy ez nem a visszafordíthatatlan vég kezdete, csupán egy újabb életfejezet, pedig Köves Gyurin kívül senki sem látja annak.

Igazi mesebeli kitaláció, amelyben akár egy bábelőadásban, a látogatók, családtagok az általuk viselt cipők révén jelennek meg, a tárgyak animalizációja segítségével hirtelen sokszereplős forgataggá válik az a Sufni-beli lakás, ahol Gyuri a mostohaanyjával és a rokonokkal együtt búcsúznak a családfőtől. A gyermeki lélek megnyilvánulása, amely mindenben és mindenkiben mindig, mindent máshogyan lát, és máshogyan is akar látni, mint azt általában látni illik, elvárt vagy kellene.

Ez az egyszereplősen kétszereplős, és kétszereplősen is egyként játszott monodráma Jakab Balázs és Gloviczki Bernát tökéletes ritmusban eggyé forró páros labdameccse, ahol kettejük játéka eggyé, egy ugyanazzá lesz, vagy éppen megszámlálhatatlan sokká, sokakká, ahogy épp a történet a maga aktuális pontján azt megkívánja. Kettejük játéka szimbiózis, a megeleveníteni tudás biztossága. Játék, amely a gyermeklélek borzalmak egymásutánjában is értelmet találni akaró és értelmet legtöbbször találni is képes játéka. Még akkor is, avagy attól még inkább, ha alattuk már kattognak a marhavagon kerekei Buchenwald felé.

Mert Bagossy Júlia Sorstalansága pont ettől a játszani tudásban, akarásban – amelyben az én keresi a legpontosabb, legkoncentráltabb felszabadultságában önmagát – lesz igazán egyéni, az egyén önmaga keresésén keresztül a személyiség leginkább az egyénre jellemző részéhez szóló.

Ahhoz, amelyben tudatosulni képes az embernek a másik emberrel szemben elkövetett tettének borzalma, ahhoz, amely minden külső elvárástól legkevésbé érintetten szeretné önmagát és önmaga cselekedeteit meghatározni, megfogalmazni. Bagossy Júlia olvasatában a Sorstalanság halálosan komoly játék, melynek során a saját énünk, lelkünk torzulásmentes életben maradása a tét.

Életben maradás ott és akkor, ahol már maga az élet szó is lehetetlen kifejezés.

Gloviczki Bernát és Jakab Balázs félmeztelen, egyre inkább egymásba fonódó, tapadó játéka (mozgás: Horkay Barnabás) lecsupaszítás, csont és bőrré fogyás, végső kimerülés. Olyan, ahol már nem az izmok, ínak mozgatják a testet, hanem a lélek elpusztíthatatlansága irányít csontot, szövetet, ideget már jóval túl azon, amit emberi értelemmel felfogni lehet.

Pont olyan pontos, önfeledt játék ez is, mint az előadás első felében említett, csak ezt a fájdalom, az értelmetlen szenvedés közepette elveszítve is megtalált önmegismerés olvasztja össze.

Az, amelyben megérteni a megérthetetlen emberellenes pusztítást, és azt, hogy ebben a pusztításban minden és mindenki személytelenné válik. Sors nélkülivé, és e sorsnélküliségen túl vagy ezután kezdődik, kezdődhet valahol az, aki én vagyok és ezek után lehetek.

(2024. február 26.)