Hova áramlik a víz?

…és hova az élet? Milyen csőrendszeren csörgedezik, zubog, tör magának utat a testünkben, az életünkben? Nyomon lehet-e és kell-e mindig követnünk ahhoz, hogy tudjuk, hogy élünk, hogy tudjuk: tényleg folyik a víz? Roland Schimmelpfennig kortárs német drámájából, Az arab éjszakából Nyári Ádám rendezett hangszínházi előadást a Jurányi Házban arról, hogy a bennünk hol élénkebben, hol búvópatakszerűen csörgedező szenvedély hogyan talál magának bennünk, körülöttünk utat. Csendesen izzó, majd egyre intenzívebben gyűrűző előadás, amely egyszerre keres az értelmünkben és érzelmeinkben helyet.

Egy folyósónyi tér, egyszerre szűkös, intim, fülledt, ahol a játék zajlik. Kinsh el Sar városának egyik lakótelepe, illetve egy konyakosüvegbe varázsolt lakótelepi története: a folyosónyi tér egyik végében kényelmes szófa, előtte szőnyeg (látvány: Sziládi Szabolcs). Hosszú keskenység, mintegy kiterítettség, ahol fizikálisan minden „lineárisan” történik, hol jobbra, hol balra kapjuk a fejünket eleinte. Ám igen hamar megérezzük, hogy most az egyszer nem a jól elsajátított módon kell néznünk ezt az előadást, mert lemaradhatunk sok mindenről.

Itt kutatni, tapogatózni, hallgatózni kell, ahogy Juhász Bence Lomeier házmestere is kutatja, keresi a csővezetékben megrekedt vizet, amely sehogy sem akar a ház hetedik emeleténél tovább folyni a vezetékekben. Ahogy maga előtt tolja szerszámos kocsiját, tétován, fürkészve, macska módjára somfordálva, az már maga is meditáció. Mert elvileg tudjuk, hogy a víz nyomását keresi, ám ebben a keresésbe belefér a víz mellett még minden más megfogható és megfoghatatlan utáni kutakodás is. Tágra nyílt szemekkel fürkészik, s közben a saját lelkében is tapogatózik, hogy vajon mi az, amit a víz ürügyén még ott találhat.

Vajon van-e a hetedik emelet harminckettes lakásban víz, melynek ajtaját épp Fatima (Szász Gabriella) nyitná, ha a kezében lévő csomagok ezt lehetővé tennék. Szász Gabriella kimerült Fatimája ott az ajtóban egyszerre elcsigázott, kanapéra leülni vágyó nő és a, ki tudja,  milyen gyökerű vágy tárgya Lomeier számára.

Botladozó napja végére ért dolgozó és a hirtelen jött férfitekintetektől lángra gyúló szenvedélyes nő, ahogy az elejtett kulcsa fölött az ajtajában toporog az egyszerre megszeppent és felbátorodni kész Lomeierrel szemközt.

És akkor még nem is beszéltünk a lakótársáról, Franziskáról (Berkó Boglárka), aki mindeközben a lakás mélyén alszik, és titokzatosan megfoghatatlan, aztán pedig, mint hengergődző macska, maga a kéj, az elfojtott vágyakozó szenvedély, ahogy a fürkésző szemek számára megjelenik például a fürdőszobai fürdőzésekor a szemközti házból őt leső Karpati (Imre Krisztián) előtt. Bátortalan, ám mégis öntudatos vadmacskaként fürdik, mozog előttünk, sejtetve, hogy a titokban, a négy fal magányában megtett hétköznapi rutin ténykedések tudtunkon kívül éppúgy mindenki figyelmére igényt tartók, mint a nyilvánosság előtt zajlók.

Nyári Ádám olvasatában ez Az arab éjszaka egymás melletti szereplők, egymásba egyre szorosabban, fülledtebben, szenvedélyesebben és végzetesebben egybefonódó monológjaiból összeálló fonadék. Egymásba csavarodás az egymásba csavarodók függetlenségéből és az egymás felé sodródásuk intenzitásából felépítve, megsodorva, amelyben minden mondatot hol megtör, hol felerősít egy hang – hol ütős, hol húros hangszerből megszülető -, hogy egyszerre darabolja fel és fűzze egybe az egymás melletti, szimultán, független történéseket egyetlen, egyszerre és együtt pulzáló egésszé.

Itt valamiképp minden: elakadás, megakadás, szaggatottság, hogy mindig helyet, időt, teret engedjen egy vele épp párhuzamosan zajló történésnek. Ahogy Kalil  (Kerek Dávid), Fatima barátja elakad a liftben, amikor a barátnőjéhez, Fatimához siet, abban ott van az a tétova, menni és nem menni is akaró igyekezet, ami a szerelem időt lerövidíteni és megnyújtani is akaró sajátja. Kerek Dávid kezében folyamatosan ott köröz egy tárgy, éreztetve, hogy miközben ő haladna, menne és menni szeretne, aközben mégis valami, valaki gátolja ebben.

Mert ebben Az arab éjszakában senki és semmi nem úgy találkozik össze és ér véget, ahogy azt várnánk. Nem, hanem sokkal túlfűtöttebben, egyszersmind elfojtottabban és a végletekig elvitt, elvihető szenvedéllyel, még ha ez az élet még a víz folyását is elakaszthatja. Nyári Ádám rendezésében mindezt sokkal inkább érezzük, éljük, mint értjük, ám egy arab éjszakán az érzékeinké, nem az értelmünké a döntő szó, hiszen most csak így tudjuk majd meg, hogy hova, hogyan áramlik a víz a ház és a saját életünk csőrendszerében.

(2024. március 18.)