Ami maga alá temet

…az nem feltétlen csak valami fizikai értelemben vett lavina lehet. Az érzelmi hógörgetegek sokkal veszélyesebbek, mert nem lehet tudni, hogy honnan ésmikor indulnak, merre tartanak, hova érkeznek… Ruben Östlund Lavina c. filmjének Tom Price által írt színpadi adaptációját Pelsőczy Réka rendezte az Orlai Produkció és a Katona József Színház koprodukciójaként a Belvárosi Színházban önfeledten hátborzongató, hidegleléses, egyre bizarrabb előadássá, bár még egy kissé karakteresebb lúdbőröztetést is elbírtunk volna.  Így is belesántultunk azonban a saját érzelmi analfabétizmusunkba rendesen.

Pedig itt minden hótiszta, könnyen csusszanó és felhőtlen száguldásra okot adó lenne, hisz egy síparadicsom luxus hoteljában vagyunk. Szédítő hegycsúcsok óriás fotója uralja a játékteret a hütte ajtaját-falát borítandó, körötte fehér, süppedős babzsákok székekként (díszlet: Tihanyi Ildi). Rideg, kopár, „egysíkú”, igazi téliesen zord miliő a lehető legköltséghatékonyabban: „…most tél van…és hó és halál”.

 Persze ez sem ennyire magától érthetődő, hisz Marie, (Tóth Zsófi) a síoktató mintegy felvezetés- és hangulatteremtésképpen éppen Instagram poszthoz gyárt videót a hotel előtt, melyben bőszen ecseteli a táj és a szálláshely visszautasíthatatlan előnyeit. Lelkesült nagyívűségétől mi is egy szempillantás alatt oda kívánkozunk, és már siklanánk is le a pályák valamelyikén. Tóth Zsófi Marie-ja igazi marketingese ennek a síközpontnak: ha abban nem is leszel biztos, hogy síelt-e itt egyáltalán bármikor, abban viszont egy pillanatig sem kételkedsz, hogy egy trópusokon élőnek is sec perc alatt kedvet csinál hozzá.

Ahogy már attól is siklani támad kedved, ahogyan Thomas (Mészáros Béla), a felesége, Ebba (Járó Zsuzsa) és a gyerekeik hosszan, akkurátusan, élénk csattogtatások közepette  magukra csatolják mindahányan a léceiket, és csatasorba rendeződve igyekeznek meghódítani a pályákat.

Bármennyire is túljátszottnak, hosszadalmasnak hat a szemünknek, türelmünknek, ez szándékos karikírozás. A nincs felnagyítása, amelynek  színpadi megmutatásától  felpörgetett életünk mára elszokott.

A megfelelni akarás és a sémákhoz való igazodás börleszkje. Ahogy Mészáros Béla Thomasa  egyensúlyozik az elesését kivédendő, az már maga a fizikai és mentális életképtelenség avagy a diszfunkcionalitás csillogó miniatűrje. Amolyan vak vezet világtalanokat apa, akit elnézve már hevesen drukkolunk belül, hogy  minden komolyabb katasztrófa nélkül legyen majd képes abszolválni ezeket a síparadicsomi napokat.

Drukkolunk, főleg akkor, amikor a hütte teraszáról családilag, a többi ott lévő vendéggel együtt elkezdenek fotózni, videózni egy épp feléjük tartó, irányítottnak vélt lavinát. Vajon hüttéstül őket is elsodorja-e? Mi lesz velük? Akár egy katasztrófafilm kamaraszínházi léptékek közé költöztetve – de szerencsére csak visszafogottan sokkoló. Itt nem fizikai a fenyegetettség, sokkal inkább mentális és az egyének karakterbeli hiányosságaiból adódó.

Járó Zsuzsa Ebbája most eszmél rá, hogy kivel is kötötte össze az életét. A lavinaveszély alatt tapasztaltak olyan sokkot idéznek elő benne, melyhez talán nem is tud már mentálisan felnőni, képtelen érzelmileg jól lereagálni. Járó Zsuzsa játékában ott lüktet a napok elteltével sem feldolgozható, a másikra való hirtelen ráismerés levegő és érteni akarás után kapkodó sokkja. A félreismerés becsapva érzettségének hideg zuhanya.

Pelsőczy Réka rendezésében ez a Lavina mintha nem teljesen tudná kiaknázni a darabban rejlő, földcsuszamlásszerű, az érzelmi analfabétizmusban ott levő döbbenetet. A sokkhatást inkább csak sajnálatos balesetnek érezzük ezzel a játékmóddal, mintsem minden emberi létezést jégbe fagyasztó és darabjaira szaggató ellehetelenülésnek. Kedélyes tablófotó az emocionális működésképtelenségről.

Pedig külön-külön a színészi  játék markánsan képes megmutatni ezt az elemi életképtelenséget. Száraz Dénes Mats-je egészen közel hozza azt a gyerekkori jóbarátot, akinek a karakánsága, könnyedén is magabiztos macsósága mellett Thomas maga a félénk, életbátorság híján lévő kisegér.

Ahogy Ullmann Mónika – Mats barátnője – gondtalanságot napi rutinként élő Charlotte-ja mellett Ebba csak még inkább kiutat nem találó, önbecsülését a hóbuckák között kereső, a saját magával való harmóniában levést kétségbeesetten mutató családanya lesz.

Ebben a Lavinában, mely minden játékmódbeli deficitje mellett is unikumként képes hatni, megtaláljuk az oly gyakran érzelmileg, emberileg életképtelen önmagunkat. Azt, amit nem a hógörgeteg, hanem a saját elkényelmesedett önmagunk temet maga alá.

(2024. február 24.)