"A történetek a saját látásmódunkat is próbára teszik"

A Ryunosuke Akutagawa A vihar kapujában c. regénye nyomán Müller Péter írt színdarabot, melyet március 14-én láthatunk először a Pinceszínházban Nyári Ádám rendezésében. Vele, valamint az előadásban a Koldust/Rablót alakító Szabó Kimmel Tamással és az előadás zeneszerzőjével, Okazaki Masatoval beszélgettünk a történetmesélésről, az igazságkeresés krimiszerűségéről, a ránk ható mesélésről, a mindig máshogyan és másképp mesélt történetekről, a „Vihar kapujáról” mint helyről, önmagunk megértéséről, a karaktereket tovább erősítő zenéről, a mai életünk sajátos narratíváiról és a történetmesélés újbóli divatba hozásáról…

A történetmesélésről mi jut eszetekbe elsőre?

Tamás: A gyerekeim és az esti mese.

Ádám:

Másfél héttel A vihar kapujában-nak a bemutatója előtt nem tudok másra gondolni, mint erre a történetre. És arra, amiről szól, hogy milyen fontosak a történetek, és hogy mindenképp mesélni kell őket.

Masato: Nekem is a gyerekkorom meséi jutnak eszembe. Most épp a Péter és a farkas című, amelyben a mesét például zene kíséri.

Ebben a darabban mi miatt jut döntő szerep a történetmesélésnek?

Tamás: A darabban egy történetet négyféleképpen mesélnek el.

A történet alakulása, igazsága mindig az adott mesélőtől függ, illetve mindig az őt hallgatóknak kell eldönteniük, hogy mennyi is igaz az épp hallott történetből. Egyfajta krimiszerű nyomozássá válik így. El is hangzik, hogy mindenki hazudik, és ha érdeke fűződik hozzá, akkor miért is ne tenné?

Azaz: mindig fontos, hogy épp ki mondja el, milyen céllal a történetet.

Ádám: Ahogy fontos az is, hogy annak, aki épp mesél, milyen szerep jut a történetben. Tamás karaktere, Tazsomaru például a saját elbeszélésében tiszteletre méltó szamuráj, máséban viszont ugyanő már csak visszataszító, lelketlen tolvaj.

Tamás: Ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor az óvodában egymás fülébe súgtunk egy történetet egymás után, és mire a történet körbeért, addigra már valami egészen más lett belőle ahhoz képest, mint ahogyan azt a legelső elkezdte mesélni.

Ádám: Mivel nemcsak mesélik egymásnak a szereplők a történetet, hanem hallgatják is, így egyben hatnak is rájuk ezek a történetek. Változtathat a tetteiken, a gondolkodásukon, vagy épp azon, ahogy a világra tekintenek.

Masato, mindezt hogyan lehet, hogyan érdemes a zenével visszaadni, kihangsúlyozni?

Masato:

Amikor a felkérést kaptam, először azt gondoltam, hogy valamilyen dallamot kellene keresnem. Ám később rájöttem, hogy itt nem dallamra van szükség. Hiszen ebben a darabban a szövegen van a hangsúly, mellette a zene csak segítő szerepet tölt be.

A dallam harmóniája helyett a töredezettséget, a talányosságot a hangok, effektusok töredezettségével próbáltam visszaadni.

Ádám: A zene hangjaival felkiáltójeleket igyekszünk tenni a dramaturgiai fordulópontokhoz.

Tamás: Ezek a hangok aztán létrehoznak egy olyan atmoszférát, amelybe színészként sokkal könnyebb belehelyezkedni. Így, ebben az atmoszférában elevenedik meg a szél, egy kés, egy megrökönyödő észrevétel, egy leülés hangja, amely ezzel a sajátos hangszereléssel igazán egyedivé, érdekessé tud lenni.

Az előadásban az elmondott történet igaz volta vagy inkább a történetet elmesélő nézőpontja, a mesélésének a módja a fontosabb?

Tamás: Ez valójában nézőpont kérdése. Ebben a történetben az nem is fog kiderülni, hogyan is történt valójában ez a gyilkosság, az viszont jóval izgalmasabb, hogy ki és miért meséli el éppúgy ezt a történetet, ahogy.

Ádám:

Ebben a darabban sokszor az számít, hogy a történet elmesélése során ki milyennek nem szeretné láttatni magát. Hiszen mindenkinek a saját narratívája a fontos, amely alapján kialakul róla, vagy kialakít magáról másokban egy képet.

A vihar kapujában című előadásban fontos, ahogy feltárulnak ezek az egymástól olykor nagyon is eltérő narratívák.

Mai világunk a narratívák mentén épül fel…

Tamás: …és a dezinformációk mentén, amelyekkel tökéletesen sikerül tönkretenni az igazodási pontokat. A minél többször ismételgetett hazugságok elkezdenek igazságokká válni, ahogy ebben az előadásban is. A valódi igazságok helyett egyszerű, könnyen elhihető magyarázatokon élünk, még ha azok valótlanságok, hazugságok is. A vihar kapujában című műben a Favágó az, aki nem úgy mesél el mindent, ahogy ténylegesen történt, vagy egy kicsit másként, avagy teljesen a saját szája íze szerint meséli el, mégis az ő történetmesélése válik a többiek számára igazodási ponttá.

Ádám: A karakterek eltérő narratíváját szerettük volna vizuálisan is megmutatni, ezért olyan jelmezek készültek, melyek nemcsak markánsan eltérnek egymástól, hanem amelyeket nagyon gyorsan váltogathatnak is magukon a színészek.

Ha már vizualitás: milyen hely valójában a „Vihar kapuja”, ha egyáltalán valóban lokális hely?

Ádám: Olyan talán, mint… a Godotra várva fája jut eszembe. Ez a „Vihar kapuja” is inkább szimbolikus hely. Egy kiégett templom egy háború közepén – világvégi helynek látom, ahol három, véglény állapotban lévő ember találkozik. Hogy ez a hely mennyire konkrét, reális? Biztosan az is, de pont ennyire erősen átvitt értelmű is.

A darab szereplőinek miért lehet fontos egy olyan történet, amelyik elvileg egyikük életéhez sem kötődik közvetlenül, és ebből a szemszögből nézve mindannyiuk számára semleges?

Tamás:

„Meséld el a történetet, de érdekesen, mert fázom!” – ahogy a karakterem mondja. Hisz ezeknek a szereplőknek az életében általában nem történik semmi, most viszont végre történt valami! Miközben nem történik velük semmi, aközben most lehet gondolkodni, töprengeni valamin, amit kinyomozhatnak.

Ádám: Történelmi kortól függetlenül iszonyú sok szörnyűség történik velünk. És a történetek rengeteget tudnak segíteni. Ha másban nem, abban, hogy ne épp a saját nyomoromon rágódjam. A mások történetével a saját életünkről elterelni a figyelmet, valamint a mások történetén keresztül jobban megérteni a saját történetünket – ez fontos mindannyiunknak. Ahogy e történetben is: olyanok kezdenek el benne beszélgetni egy eseményről, akiknek szinte semmi közük nincsen eleinte hozzá, ám egy idő után nagyon is kezd rájuk hatni ez a történet. A történetek a saját látásmódunkat is próbára teszik.

Hasznos lenne, ha ismét „divatba jönne” ez a fajta történetmesélés, nem?

Tamás: Divatban van ez, csak valami egészen sajátos módon. Hiszen amikor a tévén keresztül különböző reality műsorokat nézünk a kereskedelmi csatornákon, és azt követően kommentekben kivesézzük a közösségi média felületein, akkor is ugyanezt tesszük, csak kissé pervertáltabb módon. A modern kori történetmesélés ma ezt jelenti… Olyan ez, mint az 1984-ben a gyűlölet félórája…

Ádám:

Ám ha valamilyen csoda folytán mégis elkezdünk beszélgetni, akkor nagyon hamar kiderül, hogy mindenkinek vannak történetei. A próbákon a karakterek megértése is úgy történik, hogy történeteket mesélünk, hallgatjuk egymást, vagy épp a történetek kapcsán vitatkozunk. Ebből a szempontból ez a szakma kicsit kiváltságos, hiszen történetekből élünk.

Tamás: Az persze idő és érzelmi intelligencia kérdése, van-e igényünk a nap végén meghallgatni egymást, hogy aznap kivel, mi történt? Ha legalább napi húsz percnyi idő, energia lenne arra, hogy történeteinket el tudjuk mesélni, és azokat a másik meg is tudja hallgatni, akkor valószínűleg ismét divatba jönne ez a dolog.