Bankrablósdi röviden

2019. február 15. 14:00

Persze egy bankrablás sosem csak a szűken vett pénz zsákmányolásról szól – kicsiben, mint cseppben, ott van az egész tenger, azaz az élet egésze. Alexis Latham Ketten-jében sem csupán ketten vagyunk, hanem az improvizáció révén mindnyájan: szereplőstül, közönségestől. És bár egy improvizációs előadást nehéz gördülékenyen frappánsra rendezni, hasznos azonban, ha ilyenkor a rendezés maga is oly kreatívan  eredeti, mint az improvizációban résztvevő színészek.
A Jurányi kamaratermének feketeségében két körberajzolt holttest: Elek Ferenc és Szalontay Tünde – egy legenda számba menő bankrabló pár kiterítve előttünk. Azaz mi a végéről kezdjük nézni a történetet, és mi magunk leszünk azok, akik a történet “visszajátszásában” aktívan részt veszünk – mi általunk íródik a történet. Mindig olyanná, amilyennek az éppen aznapi közönség szeretné. Alexis Latham rendező, a hazai improvizáció meghonosítója, nem is igazán rendez “kerettörténetet” a két színészünk – a bankrabló pár – imprózásai köré, inkább csak bevezet, közvetít, “konferál” a helyzetgyakorlatok előtt, alatt, között.

Nem is lenne ezzel baj, csak ilyetén módon túl nagy lesz a kontraszt: az improvizációk zseniális tőről metszett volta és az ezeket “előadás-történetté” összefűző rendezői megszólalások között. A sziporkázó színészi improvizációs teljesítmény és az összekötések, a konferálások kreativitása eltérő, ami normális is lenne, ám itt ez a rendezői “segédkezés” óhatatlanul ugyanúgy az előadás részévé válik. Egyenrangú partnereként hat a színészi improvizációnak, ezért  kreativitása, ötletessége befolyással van akaratlanul is arra, amit a Ketten-ben Szalontay Tünde és Elek Ferenc létrehoz.

Mert amit ők ketten létrehoznak mint bankrabló páros, amolyan Bonnie és Clyde – azaz pont olyan neveken, amit  épp az aznapi közönség ad nekik, -az a könnyed, magas tehetséggel való sziporkázás netovábbja. A flegmától a véresen komolyig felvonultatott repertoárja az ízig-vérig való színészetnek, amilyet csak nagybetűs ünnepeken látni kő- és  független színházi közegben idehaza. Az ügyefogyott, esetlen, kétbalkezestől egészen a vérre menő,  egymással hajba kapó rabló párosig mindent megmutatnak, átélnek – és velük együtt mi is végigéljük, hogy a bankrablás nehezen könnyű és felemelően alantas hivatás. Amolyan bulvár címlapért kiáltó.

És ezen a bulvár címlapon velük együtt mi magunk is rajta vagyunk, hisz mi instruáljuk őket – az ő életük a mienk, és a mienk az övék. Játék ez, véresen komoly játék, ahol a rablási szándék elvileg nem bennük, hanem bennünk van – persze ennek az Alexis Latham rendezte improvizációs előadásnak ez is  nagy kérdése – ami az élvezeti, befogadhatósági értékét is nagyban befolyásolja, – hogy mennyire irányított vagy épp mennyire szabadjára engedett improvizációs előadás ez?

Ám ahogyan ők ketten – Szalontay Tünde és Elek Ferenc – élnek, egymásért “rajongnak” , a családi kapcsolataikat ápolják, avagy egy show műsorban szerepelnek, és persze bankot rabolnak, az feledhetetlen. Szalontay Tünde a lelkesedéstől a rezignált nemtörődömségig megannyi árnyalatot bejáró, megmutató női bankrablójának mindent elhiszünk, még azt is akár, hogy élni könnyebb, mint megszokásból és tőlünk elvárt hagyományból pénzintézeteket sorra kifosztani. Játékából megértjük könnyedén, hogy a magunk vagy éppen a más pénzét kivenni efféle intézményből egyre megy: nem nagy ügy, ezért aztán nem  is érdemes neki nagy feneket keríteni.

Elek Ferenc testes lomhasága – amit játéka  lelki állapottá szublimál – egy kort és egy egész világlátást képes pár gesztusból, mozdulatból közöttünk megteremteni. Azt, amelyben a jó és a rossz, a pénz miatti robotolás és a pénzrablás hányaveti könnyűsége közötti jelentős szakadék másodpercek alatt betemetődik – és ehhez elég csak az arcát, vagy azon is csak az izmokat figyelnünk.
Ja, és hogy a végén az i-re pontot feltenni akaró rablásuk mindkettejük tragikus halálával jár? Ez épp oly normális mindennapiság, mint bankrabláskor otthon felejteni a kényszerítő fegyvert vagy a táskát, amiben a zsákmányunkat el szeretnénk vinni. Nevetünk, hüledezve ocsúdunk rá kettejük játékénak egymásból egymásba átjárhatóságára, szimbiózisára – maga a ritkán látott feledhetetlenség!

Ők a Ketten-ben ketten vannak – azaz gyakran hárman, mert Alexis Latham is beáll apósnak, papának, műsorvezetőnek – bár ha a “keret” koncepció (Alexis Latham, Garai Judit) felszabadultabbra sikerülne, akkor mi is könnyebben lehetnénk részesei az ő Ketten-jüknek, hiszen az improvizáció még inkább részvételre hív, ösztönöz, mint bármely más színházi forma. Hisz mindnyájan bankrablók vagyunk,  bankrablósdit játszunk egészen komolyan, és nem is túl röviden – és ezt nevezzük életnek, ahogyan ezt Szalontay Tünde és Elek Ferenc  egyszerűen hétköznapi, mégis egyetlenszerű kettőse által is látjuk.
(2019. február 8.)

Csatádi Gábor