Megvehetetlen

…az, aminek nincsen pénzben kifejezhető értéke, vagy épp oly felfoghatatlanul nagy, hogy kár is lenne a megvásárlásával bajlódni. Hisz, amikor azt kérded, hogy mi az, ami  még nem eladó, akkor azt is kérdezed egyben, hogy mi az, ami igazán érték? Darvas László Madárhegy c. darabjából Darvas Áron rendezett a Jurányi Házban költői érzékenységű, időtlenségében is nagyon konkrét, példázatszerűségében is mai darabot arról, ami kiárulható, és arról, ami nem.

Mi az a Madárhegy? Hogyan is képzeljük el? Valami olyan, ami egyszerre nagyon konkrét, mégis sejtelmesen kezeink közül elszaladó. Egy sejtelmesen, kívülről bevilágított, a falain könyvlapokkal sűrűn teleaggatott tágas szoba (díszlet: Varjú Ágnes), amelyről nem is tudni pontosan elsőre, hogy szemétdomb, avagy rendetlenül tartott könyvtár. Roppant kétértelmű és képlékeny itt minden, ám pont ez az elsőre meg nem határozhatóság az, ami magába szippant.

Darvas László szövegében és Darvas Áron rendezésében ez a meghatározhatatlanság az, ami annyira szép, lírai, mégis mindenféle értelmezésnek, ráismerésnek utat engedő, hogy a nézője egyből résztvevőjévé is válik ennek a próza és dráma között ingadozó darabnak. Persze ez a köztes léte a szövegnek próbára is tesz, nem adja könnyen magát, meg kell vele küzdeni. De efféle „küzdelem” nélkül nincsen sem színház, sem kultúra.

Ez a Madárhegy egy könyvtár, egy irodalmi világbirodalom, amely persze teljesen elzárt a környezetétől. Itt él, elzártságban is szabadon a könyvtár tulajdonosa, Gonzó (Ertl Zsombor) lánya, Jolán (Rudolf Szonja), aki naiv nyitottságával, minden után érdeklődő, kutató érzékenységével, rácsodálkozni tudásával képes egészen hatalmassá, mindent magába foglalóvá változtatni ezt a fényt is csak a falak résein magába engedő teret.

Rudolf Szonja Jolánja érdeklődő, megérteni, értelmezni akaró, gyermekien tágas lényével minket is rávesz, hogy elkezdjük megérteni, kitapogatni mindazt, ami itt, a Madárhegyen előttünk zajlik. Ahogy Darvas Áron Postása is képekben, allegóriákban, kétértelműségekben magyaráz, nem azért, mintha rejtvényeken keresztül akarna Jolánnak magyarázatokkal szolgálni, inkább azért, mert a Madárhegynek és Jolánnak a történetét nem is lehet másként teljeséggel megérteni.

Mégsem lesz misztikus megfoghatatlansággá ez történet, sőt, mintha Jolán pont így, ebben a formában értené meg igazán, hogy ki is ő, mi ez a könyvhegy alkotta birodalom, hol ebben az ő és a többiek helye. Mert önmagunkat, környezetünket megérteni, értelmezni nem mindig a kétszerkettő egzakt leírásai segítenek a legpontosabban. 

Konfár Erik Madárijesztője magyaráz, mesél, ontja magából a talányos szóképeket, miközben persze a madarakat is távol tartaná mint nem kívánatos betolakodókat. Ám ezenközben Jolán lassan megérti saját maga és apja, Gonzó helyzetét, akinek anyagi szorultságában választania kell a könyvtár és a lánya, Jolán között.

Mint mindig, most is akad valaki, egy Mr. Külföld (Hencz András) és az ő felesége (Litauszky Lilla), aki készséggel megvenné azt, ami pénzben nem kifejezhető, Gonzó lányát, Jolánt, megmentve a csődbe menő Madárhegyet Gonzónak. Hencz András és Litauszky Lilla nem birtoklási vágytól vibráló vagyonosok, nem mindent a pénz értékmérőjével számláló mágnások, inkább valami mindent elnyelő, néma szükségszerűség kétlábon járó követei, akik nem is érzik a megvásárolhatatlanságban ott rejlő dilemmát.

Mi viszont annál inkább érezzük, mert Darvas Áron rendezése talán a megfoghatatlan, lírai sejtelmességén keresztül képes megmásíthatatlan rangsort állítani ezek között az értékek között. A könyvek, a kultúra, az emberi gondolatok, érzések szavai és a pénzben kifejezhető, adhatók, vehetők között. És a tapsunk jogosan szól a hetven percnyi, mívesen rendezett, megfoghatatlanságában is egy pillanatra sem félreérthető előadásban annak, ami egyszer és mindenkorra megvehetetlen.

(2022. április 9.)

Csatádi Gábor