Túllépni önmagunkon…

…ez az, ami oly kevéssé szokott sikerülni, mert azt hisszük, hogy a világ addig tart, ott végződik, ahol mi vagyunk. Ám ez csak addig ennyire önhitten magától érthetődő napi gyakorlat számunkra, amíg mindezt az egészet –  benne önmagunkkal – kívülről nem látjuk…Az Exit Generáció legutóbbi előadása, a Feljegyzések az egérlyukból Farkas Ádám rendezésében a Radnóti Tesla Laborban pont ebben az önmagunkra való rálátásban művészi profizmusával, alapos, részleteiben is igényes szenvedélyességével unikális – mint ahogy mi magunk is, az egyen egyenkénti életproblémáinkkal, sértődött önhittségünkkel, önmagunkat bura alá rekesztő lelki elterpeszkedéseinkkel. Egy unikális előadás arról, kik, milyenek is vagyunk, és arról, amilyenek lehetnénk…

Egyszerre budoár, szalon és hevenyészett élettér is az a sárga brokáttal körbevett tér (jelmez, látvány: Horváth Jenny) és az annak közepén álló biliárd asztal, ahol ez a monodráma játszódik, sejtetve az első percben, hogy itt egyszerre fog jóval több is, és az elvárásainknál szerencsére, a művészi élmény és minőség szerencséjére, jóval kevesebb is történni. Dosztojevszkij Férfija (Porogi Ádám) mondja, sorolja, árasztja életének eseményeit, miközben alkalmi légyottot, egy estés vigaszt szeretne pár percre találni a billiárdasztalra döntött Lizánál (Nagy Katica), de az élet, a férfiban zajló élet, az a feldúlt, számlálni is hasztalan mennyiségű sebből vérző élete nem engedi. Nem, mert ez a fájdalom, panasz, keserűség, megbántottság elegyéből masszív, sziklafal szilárdságúvá összegyúrt belső mázsás világáradás eltorlaszolja a szeretkezéshez, a másikhoz való érzelmi odaforduláshoz, a másra és másikra figyelni tudáshoz, akaráshoz vezető utat.

Ám ez a hömpölygése az önelégült magamnak is teher vagyok létállapotnak Farkas Ádám rendezésében végtelenül színes, mégis egymáshoz képest árnyalt finomsággal, értő, érző összerendezettséggel szalad, rohan felénk és velünk Porogi Ádám véget nem érni akaró, egymásba ölelkező panasz- és fájdalomáriáiban.

Nem ununk rá, nem terhelődünk túl mégsem általa, mert ez a belső, zaklatott világ, amely Zverkov (Lábodi Ádám, Turudoljubov (Dankó István) és Ferficskin (Mikola Gergő, illetve Apollon (Mikola Gergő) által felbuzog, az oly jól strukturált, egymás után pergővé teszi ezt az önsajnálat, öndagonyázás érzelmi hullámvasutat, hogy nincs és persze nem is lehet rá- vagy beleunnunk egy pillanatra sem.

Az persze más kérdés, rendezés diktálta és dramaturgiailag „megszabható”, hogy eme történéssíkok – a belső, a Férfiben zajló világértelmezési sík, illetve az a sík, amelyet az elmesélése, monologizálása által a saját életének szereplői – Lábodi Ádám Zverkovja, Dankó István Turudoljubovja és Mikola Gergő Ferficskinje illetve Apollonja megteremt, az nem kellően markáns és karakteres módon válik el a Porogi Ádám által elbeszélt, szubjektív énvilág- síktól. Persze az is igaz, hogy ez majdnem lehetetlen vállalkozás – ám attól még maximálisan törekedni kell rá -, hogy eme artikulációt a színház háromdimenziós nyelvében, terében a film formanyelvi megoldásaihoz hasonlóan megtegyük. Meg kell tennünk, különben a kontrasztok, a dramatizálás teremtette helyzetek vesztenek a nekik abszolút jogosan járó kifejezőerejükből, hathatósságukból, sajnálatosan.

Holott itt minden karakter igen erős, nem is kicsit. Porogi Ádám majdhogynem egzaltáltságig önmaga világában elrévedő Férfija leginkább, akit nézve egyszerre helyeselsz, hisz önmagad megsértettjét, jogosnak és helyénvalónak érzett és gondolt önmagába bezártját látod viszont. Azt, akinek annyi vélt és valós fájdalma, sérelme van, aki mindezekből és mindezektől egyszerre szabadulna is, egytől egyig, mindtől – és mindeközben, mint puha, téli gyapjútakaróba, újra és újra bele is burkolózik, hisz különben a léte, az élete alapja válna önmaga számára kérdésessé.  Mert Porogi Ádám  melankolikusa is, és önmagától begőzöltje is mi vagyunk – mi mind, javíthatatlanul.

És persze pont oly tanácstalan reménykedéssel, a hoppon maradottak és hagyottak mellőzöttségével állunk, várunk és vágyunk végeérhetetlenül, mint Nagy Katica Lizája. Fájdalmasak, rezignáltak, ám a másik megérteni és szeretni akarásáról a végsőkig lemondani nem akarók – Lizával együtt.

Mert itt mindenkinek markáns karaktere van: Lábodi Ádám egyetlen fából faragott, szilaj, germán őserejű Zverkovjának is, akit sem emberi indulat, sem akarat nem tud kibillenteni, eltántorítani önmagától – ritka, ámulni, tanulni, tanítani való kincs. Mikola Gergő inas cingárságú, megtáncoltathatatlan Ferficskinjét vagy épp Apollonját nézve elhiszed, hogy egy karakter – lehet számodra jó, vagy épp nem követni vágyott – mégis attól az, attól karakter, hogy minden körülmények között Ferficskin, vagy száz százalékig Apollon – Mikola Gergő száz százalékig épp az, és épp úgy, amit épp játszik.  Ettől színészet a színészet, és színház a színház.

Dankó István Turudoljubovja harsány határozottságával, mindig a szöget a fején eltalálni kész és el is találó replikáival, reagálásaival igazi „ellenfél”. Ellenfele mindannak, ami bennünket önmagunkhoz láncolna, zárna, elveszejtene és zárványlétűvé alakítana. Mókamester lenne? Igen, az önmagunkat és a bennünket körülvevő világot szűnni nem akaró, tudó öniróniával figyelő,  és az arra mindig így, ekként reagálás ritka tehetségű mókamestere.

Az előadás képes még önmagát is jótékonyan „zárójelbe” tenni, mikor a Brecht-songokat idéző dala – ami fájóan fals amúgy – a sértettség soha kiutat találni nem tudó labirintusáról hirtelen elhallgat. Talán snitt? Áramszünet? A Feljegyzések az egérlyukból Farkas Ádám rendezésében igen tehetséges, követésre méltó, úttörő munka egy monodráma többszereplőssé tétele segítségével arról, hogy hogyan okoz ez az önhitt sértődöttségből konstruált énünk életünk valódi és átvitt értelmében is ön- és közveszélyes áramszüneteket  bennünk, körülöttünk. Gyorsjavítás ezen áramszüneteink esetére: túllépni önmagunkon az Exit Generációval.

(2021. december 14.)

Csatádi Gábor