Advent, vagy amit akartok…
december 20., hétfő. Varga Ádám
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy cukrászsegéd. Úgy kezdem, mint valami mesét. Holott nem is mese ez, hanem igaz történet. Évekkel ezelőtt olvastam valahol a hamar elrongyolódó ujságokban. Azóta se feledtem el. Gyakran képzelődtem hőséről s azt, ami megesett vele, annyit forgattam elmémben, hogy az emlékezés ködén át úgy hat rám, mint egy ősrégi mese. Most, amikor mindenki a szeretetről beszél, elmondom. Féligmeddig időszerű is.
Ez a cukrászsegéd végigharcolta a világháborút, összevissza lyuggatva, gyomorlövéssel, félig nyomorékul került vissza valamelyik vidéki városunkba. Ott nem kapott állást, az emberek a sok keserűség után kevesebb édességet ettek. Munka nélkül hányódott sokáig. Egyszer aztán elhatározta, hogy világgá megy. Gyalogszerrel, vonaton vándorolt országról-országra, Németországban felszökött egy hajóra, potyautasként vitette magát Amerikába, majd vissza Európába. A hajón kiújúlt régi gyomorsebe, vért hányt, lerakták a holland partra s öntudatlanul, haldokolva vitték be a kórházba.
A kórházban lassanként magához tért. Amikor megpillantotta a fehér ágyat és a fehér ápolónőket, riadalom fogta el, hogy megállapítják személyazonosságát s ebből a csöndes mennyországból hazatoloncolják majd és újra kezdődik hétköznapi, siralmas nyomorúsága. Ennélfogva színészkedni kezdett. Az ismeretlenség álarcát szorította magára. Azt színlelte, hogy süketnéma. Egy kukkot se szólt. Odahozták a világ összes tolmácsait s azok a világ összes nyelvén gagyogtak hozzá. Ő a levegőbe meredt. Képeket, könyveket mutogattak neki. Bambán integetett. Tanácstalanul álltak az orvosszakértők is. Az emlékezés teljes kiesésére gondoltak, az amnéziára. Nem volt többé az, aki volt. Személytelenné vált, fogalommá, valakivé, akinek nincs multja, csak jelene és jövője.
Ekkor történt a csoda. Arcképei egymás után jelentek meg a holland, angol és amerikai ujságokban. Híre futamodott, hogy megkerült egy katona, az ismeretlen katona, az igazi ismeretlen katona, nem az, akit díszes sírlapok alá helyeztek, hanem az, aki föltámadt. A szívekben itt és ott, mindenütt a földön reménység éledt. Apák és anyák, akik már régóta lemondtak eltűnt fiúkról, elzarándokoltak hozzá. Kórházi szobája búcsújáróhellyé változott. Nézték őt a szegény német munkásasszonyok, a gazdag angol lordok, az amerikai gyárosok, sokáig nézték félrebillent fővel, eltünődve, tétova emlékek elevenedtek meg, szemük elhomályosodott s fölfedezték benne a fiút, a testvért, az embert, azt, akit szeretni lehet, azt, akitől szeretetet remélhetnek. Nem is kellett neki szélhámoskodnia. Helyette látogatóiban szélhámoskodott a gazdátlan és bitang szeretet, az a vágy, hogy szerethessenek valakit és őket is szerethesse valaki. Pénzzel, virággal, ajándékokkal halmozták el. Legendás vagyonokat akartak ráiratni. Ő, aki a multban a kutyának se kellett, most mindenkinek kellett. Addig, amíg beszélt, senki se értette meg. Mihelyt néma lett, mindenki megértette. Addig, amíg neve volt, elfeledték. Mihelyt elvesztette nevét, híressé vált. Egyszerre huszonöt testvére támadt, ötven apja és száz anyja s ezek egymással veszekedtek, egymást tartották szélhámosnak, nem őt. Egy angol képviselő, aki fiát ismerte föl benne, az alsóházban szólalt föl, tiltakozott az ellen, hogy gonosz lélekkufárok elrabolják tőle.
A cukrászsegéd nem játszhatta végig izgalmas játékát, mert beleszólt a rend, leleplezték, hazaszállították, törvény elé állították. Fölvették személyi adatait, törzskönyvezték, megint olyan árva volt és szegény, mint annakelőtte. Vele együtt búsult huszonöt testvére, ötven apja és száz anyja is. Hogy mi lett további sorsa, nem tudom. Nyilván szomorú sorsa lett, mert jaj annak, akire vigyáznak, jaj annak, akiről gondoskodnak is.
Miért mesélem el ezt? Csak azért, hogy egy tételt igazoljak vele. Az egész földkerekségen munkahiány van. Ennél azonban még mindig nagyobb a szeretethiány. Lám, a cukrászsegéd nem tudta eladni édes portékáit, de a szeretetére sok-sok vevő akadt. Úgy látszik, ez kapósabb áru. Jobb is, édesebb is ez még a tejszínhabnál és a cukrászsüteménynél is.
Kosztolányi Dezső: A cukrászsegéd
