Advent, vagy amit akartok…
december 22., szerda. Borbás Gergő
A váróteremben nem sokan voltak. Ott ültek poharaik és csészéik előtt, az asztalon fenyőágak álltak a vázákban, kis, vöröses fagombácskákkal teleaggatott fenyőágak, és a váróterem közepén transzparens függött ezzel a felirattal: “Boldog ünnepeket kívánunk minden utasunknak.” A transzparens alatt, szalvétáját a szájához emelve, nagyot ásító pincér állt.
Benz megállt a betlehemes figurákkal teli kirakat előtt, és a szekrény hátteré- ben fölfedezte a három királyokat: szakállas, finom öltözékű férfiak, akik mű- mohán lépkedtek és képzeletbeli tevéket húztak maguk mögött, hátrafelé kinyújtott kezükkel. Szent József előtt árcédula állt, amely az álláig ért: ,,256.- márka, az egyes darabok külön-külön is megvásárolhatók”.· Benz azt gondolta: “Ha Szent Józsefnek ennyi pénze lett volna, Betlehem legjobb szállodájában bérelt volna lakosztályt, és akkor az egész betlehemes ipar illuzorikussá vált volna.”
A hangszóróból most a Kilencedik szimfónia zárókórusa hangzott. Felemelő volt, ahogyan a kórus az “öröm” szó után újra meg újra megállt, és néhány pil- lanatra lélegzetelállító csend áradt a hangszóróból. “Öröm”, énekelte a kórus, “öröm, csodás isteni szikra”, A kirakat-szekrényen keresztül most azt a férfit figyelte, aki a bejáratnál helyreigazította szemüvegét, aztán a kezében lévő lyukasztóval lassan kiverte a karének ütemét a vasajtócskán.
” … örömittasan, ó isteni, szentélyed, szentélyed!” A férfi a bejáratnál most becsípett a fogójába egy jegyet, átlyukasztotta, majd egy másikat is kilyukasztott, és aztán tovább verte a taktust. Benz megrémült egy pillanatra, és úgy érezte, dobogni kezd a szíve: a zöld fejkendős asszony ment át a bejárati csapóajtón, de nem volt egyedül; egy férfi, akinek karjába kapaszkodott, mosolyogva nézett le rá.
” . .. hol lágy szárnyad lebeg – szárnyad lebeg.”
Benz otthagyta a kirakat-szekrényt, néhányszor végigsétált a csarnokon, és a két tíz-pfennigessel játszott, amelyeket a kabátja zsebében tartott. Igyekezett rávenni magát, hogy utolsó pénzével most visszautazzék, és azután egyedül üljön majd otthon. Fönt egy vonat robogott a boltozat alatt, egy pillanatra ismét az asszony szép arcára gondolt, és egy pillanatra a szívét is érezte. A vonat megállt, egy hang kiáltott valamit, emberek jöttek le a peron lépcsőjén. Nem voltak sokan, és nagyon szaporán lépkedtek. Benz megállt és szembenézett velük, de senki sem volt ismerős azok között, akik mellette elsietve a városba igyekeztek, és hirtelen megkönnyebbülést érzett, mert a csarnok megint kiürült. A férfi a kis vasajtócskánál felállt, bezárta az ajtót, és most már a gyertyaformájú izzók is kialudtak, és a sötétben a karácsonyfa majdnem szépnek tűnt.
” . .. csók az egész vílágnak” énekelte a kórus – “az egész világnak,”
Ezután a hangszóró is elhallgatott, és mintha béke ereszkedett volna le a pályaudvarra. Mindenütt sötét volt, s a síruhás lány sem vílágított már odakint; csak a betlehemes figurák kirakatszekrényében égett még a vílágítás. Benz néhány percig még ott állt előttük és rájuk mosolygott, mielőtt bement volna a váróterembe, hogy vonatjára várakozzék.
Heinrich Böll: A jászol ünnepe
