Vagyon-e szövetséged az ördöggel? Pótszékfoglaló

1728. július 23-án egy pénteki napon Szeged határában máglyahalálra ítéltek tizenhárom embert boszorkányság vádjával az ország boszorkányperében. Ezt a partszakaszt az esemény után kezdték Boszorkányszigetnek nevezni. A szegedi boszorkányper ihlette az Élve megégetve – boszorkánytéboly című előadást, melyet a szegedi Kisszínházban december 9-én mutattak be.

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy Lőrinczy Attila drámája se nem perdráma, se nem hiteles újramesélése a történelmi tényeknek, tehát a történelmi dráma címkére sem tart igényt. A több évtizeden át – 1726-1744-ig – húzódó tárgyalások közül a leghírhedtebbet, Rósa vagy Rózsa Dániel és a vele együtt boszorkányságért kivégzett vádlottak esetét veszi alapul. Lőrinczy Attila felhasználja a peranyag fennmaradt iratait, de csak részleteket vesz át belőle. Mellé helyez viszont egy sokkal közelebbi korszakot, ami ugyan dátummal nem határozható meg pontosan, de az elmúlt 50-60 évben bármikor lehetett volna. Így a drámában összemosódik a tizennyolcadik és a huszadik század. Az előadás pedig nemcsak felvállalja ezt a kettősséget, hanem épít is rá. Vereckei Rita látványterve egy szocreál tárgyaló- vagy üléstermet tár elénk. A falakat majdnem a plafonig érő lambéria borítja, a székek és asztalok pedig már csak szegényebb iskolák bútorai közül köszönnek vissza.

Koltai M. Gábor rendezése a felvilágosodás még babonás szereplőit könnyedén mossa át a cinikus, érdekvezérelte modernségbe. Mert – mint az sejthető már – a darab központi kérdése nem a boszorkányság vagy maguk a perek, hanem a pereket kiváltó okok, indulatok. A koncepciós per mögött a legprofánabb indítékok húzódnak meg. A másik javainak megszerzése, az idegentől való félelem és a féltékenység ma is érvényes erői hajtják a vádlókat, a boszorkányság pedig olyan vád, amely mögé mindenki elrejtheti a saját szégyenteljes okait. Az előadás folyamán a két világ folyton egymásra felel, kontráz, és hajtják egymást a címben is szereplő a tébolyig.

A téboly tehát nem is annyira boszorkányi, ezért aki valami okkult káoszban tomboló orgiára számít, az csalódni fog.

Az előadásban egyértelmű, hogy az máról és a mának akar szólni. Csak akkor adja magát a kérdés, hogy a jelen felé tartva miért áll meg a rendszerváltással elmúlt szocializmusnál? Mintha a nyereségvágyból elkövetett politikai karaktergyilkosság egy letűnt kor boszorkányokkal egy lapon említhető, meseszerű kitalációja lenne. Az alkotók másik megkérdőjelezhető döntése az áldozatok nevének megváltoztatása. Rósa Dániel helyett Orsa Miklós, Kökényné Nagy Anna helyett Zsohárné Hideg Katalin szerepel, akik a szinte teljesen megegyező attribútumaik alapján amúgy beazonosíthatóvá válnak. Ez a változtatás egyrészt szükségtelen, hiszen a több száz éves történetről van szó, alaposan, többek által is kutatva, feldolgozva. Másrészt káros is lehet, ha az áldozatokat az előadás alapján akarja valaki azonosítani. Azt hiszem, hogy egy ilyen változtatáshoz nem elég deklarálni, hogy nem történelmi drámáról van szó.

Már csak azért sem, mert az előadás tele van kivételesen szuggesztív alakításokkal. Jakab Tamás a város volt bírájának szerepében még a vádlottak padján is éreztetni tudja Orsa Miklós ellenfelei feletti fölényét, kicsinyességük fölött érzett megvetését, és az is nyilvánvaló, hogy a vádlói még így is tartanak korábbi elöljárójuktól. Méltó párja a zsémbes bábasszonyt, Zsohárnét alakító Molnár Erika. Aki egyszerre nagyon maszkulin jelenség, ahogy karba font kézzel, szétvetett lábbakkal terpeszkedik, vagy teli szájjal kajánkodik a többieket sújtó problémákon, ugyanakkor hangsúlyos női mivolta, mivel a város új urait szexuális szolgáltatásaival tartja a markában. Ezért rendkívül cinikusan egy vádalku keretében vall a többi „boszorkány” ellen. De azzal nem számol, hogy az általa őrzött titok terhessé válik lekötelezettjeinek, és ez fogja végül a vesztét okozni. Fekete Patrícia szerb menyecskéje csupán annak az áldozata, hogy idegen a közösségében, és nem tudja magát megértetni a többiekkel. Menczel Andrea fiatal özvegye az egyik legmodernebb gondolkodású szereplője az előadásnak. Mégis félrekalkulálja az afférja következményeit. Pedig számára és Orsa Miklós számára is menekülést jelenthetett volna a Bécsben megnyitni vágyott cukrászda. Amikor erről lemond, akkor pecsételi meg mindkettejük sorsát. Talán a Tánczos Adrienn által alakított erdei remetenő és az ő természetfilozófiája áll legközelebb a klasszikus boszorkánysághoz. A szinte révületben előadott megszólalásai a természet hatalmáról úgy is interpretálhatók, mintha egy másik hitvilág képviselője lenne.

A vádlottak „bűne” az, hogy nem veszik komolyan az ellenfeleik sértettségét, ennek következtében alábecsülik, hogy mekkora aljasságra képesek.

Az új triumvirátus hidegvérrel – elősorban Orsa vagyonának megszerzésének céljával – és cinikusan hajtja végre a koncepciós pert. Az előadás elején még nem egyértelmű, hogy melyikük lesz a vezér, amit végül a Károlyi Krisztián által alakított, korábban kicsit puhánynak tűnő Haller János ragad magához. És magabiztosan irányítja a sokkal katonásabb, parancsteljesítésre alkalmasabb Zahorán Ákos ügyészt (Poroszlay Kristóf), valamint a befolyásolhatósága miatt tartott Csanády Dénes magisztert (Kárász Zénó).

És külön ki kell emelni Vicei Zsoltot, aki hivatalszolgaként szerepel a címlapon, de az általa alakított Szutyor ezermester, biztonsági őr és hóhér, mindenes egyszerre. Szutyor szadisztikus vonásai akkor jelennek meg, amikor kínvallatás alá vetheti a vádlottakat. Vicei Zsolt teljesen kifordítja az addig háttérbe, sarokba visszaparancsolt, emberszámba sem vett intéző jellemét. A téboly Szutyor agyán is elhatalmasodik, ahogy büntetlenül kiélheti beteges vágyait másokon.

Az előadás nem akar történelmi dráma lenni. Mégis talán ezen az oldalon fedezhető fel némi hiányosság, ha szegedi nézőpontból tekintünk a produkcióra. A helytörténeti elemek hangsúlyosabbá tételével jobban ki lehetett volna emelni a mű helyi jelentőségét. Ha a darab a szegedieknek fogalmaz meg valamit Szegedről, és nem csak általánosságban egy moralitással szembesíti a nézőjét.

(2022. november 9.)