Ki- és belépés az életünkbe

…azért, hogy legyen, lehessen hozzá közünk. Ki lenne ebben a legérdekeltebb, ha nem saját magunk. Ám manapság, ha valami, akkor pont ez a magunkkal való kapcsolattalálás, önmagunkba, önmagunkból való be-és kilépés a legnehezebb. Tarnóczi Jakab-Varga Zsófia Extázis c. darabját Tarnóczi Jakab végeérhetetlen hajszává, lelassult merengéssé, és folyamatosan a sosem teljesülő végkifejlet felé zakatoló drámává rendezte a Katona nagyszínpadán, arról, hogyan is élünk, vagy próbálunk élni. A színházi kifejezőeszközöket egészen új csatarendbe felsorakoztató módon beszél valami olyanról, amit bár nehéz szavakkal leírni, e rendezésben mégis sikerült e nehezen megfogalmazhatót a maga körülírhatatlanságában is egészen közelivé tenni – és ez a közelség egyszerre gondolkodtat és szabadít fel.

A közelség fontos, pláne amikor minden és mindenki izolálódna mindentől és mindenkitől. Itt nem lehet, sőt nincs is értelme. Amikor a nézőtérre érve észrevettem, hogy az előadás prológusa tulajdonképpen a színpad díszletébe való belépésről szól, és hogy a nézőtér jó része már ott toporog a színpadon, akkor kibújt belőlem az örök gyerek, és én is felrontottam, mert az ilyet ki nem hagynám. Mert a kissé zegzugos belvárosi lakást visszaadni akaró díszlet (Devich Botond) a maga letisztult, világos szín- és formavilágával olyan kissé, mint egy kollégiumi albérlet, ahová mindig jön valaki, ahol mindig történik valami, még akkor is, ha nem. Az egyik szoba például egy mini éjjel-nappalinak van berendezve, nem is értem, hogy hogyan kerül egy szobányi bolt e lakás terébe csak úgy, de sebaj, tetszik, és majd úgyis megtudom, ha meg kell tudnom.

Mert pont ez a bizonytalansági faktor, ez az „ebből mi fog kikerekedni” létállapot az, ami Tarnóczi Jakab rendezését élteti, viszi előre, holott néha már azt mondanánk, hogy ennek se vége, se hossza, hagyjanak ezzel békén, kérem. Másfelől pedig mi vagyunk, akik nem tudunk és nem akarunk, nem is szeretnénk kiszakadni ebből a légkörből, ki tudja, miért.

Ezt a „ki tudja, miért”-et működteti egészen bravúrosan ez az előadás, amelyről kezdetben – de csak kezdetben! – azt sem tudjuk, mi fán terem. Aztán, ahogy telnek a félórák, órák, megértjük, és ráeszmélünk, hogy dráma ez, bármilyen csordogálású is. Dráma, a miénk, a mai fiatal, még fiatalabb, és tulajdonképpen ugyanígy az idősebb és az egészen idős generációké is, csak olyan nézetből, olyan eszközökkel megmutatva, amit eddig színházban kevésbe szoktunk meg.

Béres Bence Ábelja épp a Pszichológusánál (Dankó István) van, és még a sokadik ülésük után sem tudja, érzi, hogy akkor van-e ennek az egésznek értelme, vagy egyáltalán nincs. Kettejük játékát két operatőr (Török Marcell, Kovács Bálint) veszi élőben, és a színpad két szélén álló kivetítőn egészen közelről láthatjuk is. Ebben nincs semmi új, már-már kicsit elcsépeltnek is hathatna néhány évi ilyenfajta színházi gyakorlat után, ám ez az operatőri munka oly finom, már-már impresszionista módon, szerzői filmek vágóképeit utánzóan igyekszik megmutatni jó pár másik ilyen kamerával követett jelenetben ezeket a pillanatokat az előadás során, hogy azt érzed: ez nem ugyanaz, hanem más és másképp, mint ahogy azt a színpadon szabad szemmel követheted.

Mert itt ez a fajta közelhozás nem intenzív élményt igyekszik növelni, hanem a már látott élményt árnyalja, rétegzi, mélyíti. Nem „dublikálás” pusztán, hanem rétegzés, mintegy az egymásból nyíló tudat- és értelmezésszintek, illetve az értelemi szintek megmutatása azonos időben. Nyilván lehet ezt kamera nélkül is a színpadon, lásd például Csehov műveit.

Mégis tehetség és biztos arányérzék jele, hogy valaki nem plusz ráadásként kezeli a kortárs technika adta lehetőséget öncélúan (l’art pour l’art) használva, hanem azért, hogy rávilágítson: még mindig drámai és nem posztdramatikus színházat nézünk, akkor is, ha látszólag nincsen A-ból B-be tartó cselekmény, jó sorsból rossz sorsba fordulás arisztotelészi módon, mégis dráma ez is, időtlenül. Színházi és egyben a saját életünk színpadon is megmutatható, klasszikus értelemben vett drámája.

Mert ebben az Extázisban pont ez az azonosidejűség az, amitől egyszerre lesz minden sehonnan sehová tartó itt, és mégis valami megfoghatatlan szakadék vagy örvény felé vivő is egyben. Mint Gloviczki Bernát Alexa, aki úgy őgyeleg ebben a lakásnyi baráti társaságban mindig más országban élőként, ám Magyarország után sóvárogva, keresve a kapcsolódási pontokat, hogy attól igazán zavarba jössz. Zavarba, mert az előbb említett sehonnan sehová létérzésnek ügyes, higanyszerű képlékenységgel megformált figurája.

Persze ennek az egész darabnak a szövege is ilyen: sehonnan sehová, vagy legalábbis folytonosan ugyanazon témák – mit csináljak, hogy keressek sokat, hogyan legyen értelmes életem és munkám? – körül ventillál, mintha hatalmas, ránk nehezedő kásahegyet próbálna ellapátolni, látszólagos eredmények nélkül. Zseniális rövidségű, az abszurdba is bátran belegyalogló dialógjai igazi nagyágyúi ennek az előadásnak. Olyanok, amelyeket  mementóként minden házfalra kiírnál hazafelé. Süt, ordít, visít, vagy csak épp csendes magabiztossággal lüktet belőlük ez a sehonnan sehovából eredő nyomasztó érzés, melytől ha megszabadulnia, megszabadítania nem is, de üstökén megragadni tökéletesen sikerült az előadásnak.

Egészen unikális megtestesülése a szövegnek Mentes Júlia boltos Virginiája pinkben úszó parókájával, világra rácsodálkozó naivságával. Életre kel figurájában a szöveg előbb említett minden csodája, amit palackozva árulni lenne érdemes. Boltjába majd minden szereplő betér, ahogy a végén vele együtt mindenki Ábel lakásában köt ki ezen a soha igazán el nem kezdődő, ám véget sem érő baráti iszogatáson, „házibulin”. Virginiájánál persze van drog, holott enélkül is van itt igazi, mélyenszántó extázis. Mentes Júlia mindig egy tömbből faragott értetlenkedője igazi emblémájává lesz ennek az előadásnak.

Talán az egyetlen nem jól vagy nem teljesen jól beágyazott karakter itt Bányai Kelemen Barna Lehelje, Ábel Amerikából épp most hazajött, letelepedni akaró testvére, aki transzvesztita fellépőként kereste az Államokban a kenyerét. Ez a történetszál, fejezet, epizód kicsit olyan, mint tökön a gyűszű: pont olyan, mint egy váratlan vendég, akinek a kilétét még jóval a megérkezése után sem tudod hova tenni. Nem is beszélve arról, hogy a szakállával olyan, mint egy Conchita Wurst- felemlegetés, ami annyira azért nem szerencsés.

Ám még ez sem képes kicsorbítani azt az extázishatást, amely ebből a rendezésből gomolyog felénk a lehető legjobb, leghatékonyabb értelemben. Mert Tarnóczi Jakab egyszerre zsibbaszt le és villanyoz fel, tesz kíváncsivá erre a mostanában mind gyakrabban  kollektíve sehonnan sehová tartó életünkre. Arra, ahová egyébként nagyon is van bejárásunk, legfeljebb nem tudunk róla, mert talán eddig még nem mondta, mutatta meg senki. Holott folyamatosan ki- és bejárunk benne, csak fel sem tűnik, és ebben a sehonnan sehovában pont ez a dráma, amely egyszerre lombozhat le és szabadíthat fel.

(2023. december 16.)