Szerelem mint hitvallás

…mert hisz a romantika nemcsak habos-babos, rózsaszín úri kedvtelés, hanem valami egész embert kívánó, helytállásra ösztönző állapot. Olyan, amelyben az egész lényünk kell, hogy rezdüljön, olyan, amelyben köz- és magánélet egy és ugyanaz. Ókovács Szilveszter Giacomo Puccini Toscáját az újra megnyitott Operaházban rendezte egészen bátor, egyetlen lendülettel merész íveket, markáns tónusokat rajzoló, olaszosan vehemens, lánglelkű alkotássá, erőteljesen átértelmezve az opera eddigi játszási hagyományait, ám ez az átértelmezés erőszakot nem tett a librettón, sőt: tovább árnyalta a szerelemről és Pucciniről bennünk élő képet – jótékonyan.

A színpadot félkörívben, felénk kitárt karjaival terebélyesen uralja a Sant’Andrea della Valle templom oltára (látvány: Lisztopád Krisztina), melynek közepén letakarva a Mario Cavaradarossi (Fekete Attila) elkészült oltárképe. Fekete Attila erősen szikár tenorja igazi, megingathatatlan, már-már önhittségbe hajló festőt hoz elénk, aki minden női arcképben szerelmét, Toscát (Ádám Zsuzsanna) szereti látni. Egérszürke pantallójában, fehér ingében festőnk inkább kard, ki kard szabadságharcos, mintsem révedező tekintetű, a művészet másik világának mondani szeretett vidékein kalandozó piktor. Cavaradarossijában az alkotó és a cselekvő művész egy. Olyan, akiben az egyetlen nőért vagy az elvekért való kiállás azonossága létkérdés és önmeghatározás.

Ókovács Szilveszter rendezésében Puccini operájának hűségről vallott romantikus melodrámájáról az egzisztenciális dráma felé tolódnak el a hangsúlyok, ám mindez olyan finoman egybesimítva, erőszakot még véletlen felindulásból sem tevő módon, hogy egész könnyen érezhetjük azt is, hogy magának Giacomo Puccininak sem lenne kifejezetten ellenére, ha a melodramatikusság mellett, helyett, alatt és mögött más is átsejlene ebből az operájából. A politikai és művészi elnyomás, az uralkodó hatalom mindenre kiterjesztett befolyása sugárzik ebből a koncepcióból, melyben a szerelem lánglelkű, önmagáért és elveiért kiálló rendíthetetlenségnek állítanak szobrot.

A Kesselyák Gergely vezényelte opera úgy szólaltatta meg Puccinit, hogy abból egyszerre éreztük parázsként izzóan szenvedélyesnek és szárnyaló szabadágában visszafoghatatlannak ezt a Toscát. A zene elsőbbségét nem fékezte a rendezés cselekményt is gyökeresen átírni kész újítása, ám mégsem érződött egy ütemnyi ideig sem, hogy a néhol radikálisan új koncepció kerékbe törné a zenét, erőszaszakot téve a librettón avagy magán Puccinin. Jótékonyan erősítették kölcsönösen egymást, merész, érvényes Toska-olvasatot hozva létre.

Egészen lúdbőröztetően markáns, sziklatömbszerűen erős az első felvonás végén a ministráns kórus kakasülőről való Te Deumja, melybe mind beleremegünk, s lehull a Sant’Andrea della Valle keresztje is. A zene ereje, hatalma – bár enyhén teátrális eme kereszt lehullással való párhuzama -, az Operaház pazarrá tett akusztikáját öregbíti amellett, hogy a nézőtéri világítás ekkori fel-felcsavarásával a melodramatikus szerelmi évődés nézőiből igazi, az operához egészen másféle viszonyulást kiprovokáló  közönséget alakít ki mindez.

Ahogy Ádám Zsuzsanna Toscája sem csupán a szerelem birtokolni és vágyódni kész monolitja – Scarpia (Kálmán Péter) és Cavaradarossi – között csapongó, választásra „kényszerülő” vágytárgy, hanem nem kevésbé karakteres, esze és szíve által hol jobban, hol kevésbé, de mégis mindig egyként vezérelt címszereplő. Szopránja egyszerre megadó és letörhetetlen: érezni belőle, hogy az érzelmi töltet, a szerelem nem csupán ma létező, holnapra elmúló vágyköteg, hanem az önmeghatározás legelemibb, végsőkig kikristályosított formája.

E rendezésben Scarpiából egész „scarpiaság” épül: a második felvonás díszletét uraló, ágyúcsövét mindig más célpontra irányító tank árnyékában – amely tank hol börtön, hol kihallgató terem – fogadja Kálmán Péter Scarpiája Toscát. Baritonja oly tiszta szilajság, mint egy ököl bizonyossága s ereje. Tosca mellett mégis csak olyan, mint az a bizonyos Erzsébet térről 2006 októberi ünnepén elkötött tank: erejét és célját könnyen vesztő.

Forog a tank ágyúcsőve: mindig más a célzó és a célzott – még akkor is, ha közben a pártállami időkben az Operaházban Rákosit vagy Kádárt vastapssal éltetőket vetítenek a tank mögé. Ez így kicsit nagyon demagógra sikeredett, mert nem gondolom, hogy az egyébként a Forteplan archívumából gondos igényességgel összeválogatott képek közé ne találtak volna vitéz nagybányai Horthy Miklós tenger nélküli tengernagyról is képeket, amint a királyi páholyban fogadja a zsöllyékről és a páholyokból felé érkező tapsorkánt. Az ágyúcső forog, idáig szép és pontos, mert a hatalom célzója és célzottja forgandó a maga despotizmusában.

Az viszont igazán bátor, ám Puccinin semmiképp sem erőszakot tevő, ahogy a harmadik felvonás végi öngyilkos-jelenetet e rendezés átírta: a melodrámából lét drámát alakítva. Érvényes, igaz marad tőle, általa továbbra is az opera, az pedig külön gyönyörűen igaz, ahogy Ádám Zsuzsanna az utolsó hangját kitartja az „Oh Scarpia avanti a Dio”-nak. Hitvallássá válik így önkéntelenül a szerelem.

(2022). október 7.)

Csatádi Gábor