Valódi harcaink

…amelyeket belül vívunk, és talán tényleg meg is vívjuk őket, jó esetben. És ha ez sikerül, akkor sem magunkban, sem másokban nem teszünk kárt, nem szabadul el elménk másokra is roppant veszélyes hajóágyúja. George Tabori Mein Kampfját Szigeti Balázs rendezte a Harmadrosta Csoport számára a B32 Galéria és Kultúrtér játékterébe vicces sötétséggel, de a komorságban is fényt, hitet adó lendülettel egy olyan „nagyságról” és korról, amely ma is épp úgy itt van, itt él köztünk – beleborzongunk: mert mindenkinek jobb, ha azokat a harcokat magunkban, magunkért harcoljuk meg.

Egyetlen szoba a B32 játéktere: szegényes, gyéren világított és szűk, aludni is csak a függőlegesen a díszletfalra rögzített párnákon lehet benne, állva (díszlet, jelmez: Domahidy Veronka). Jól rendezett nélkülözés, amolyan művészi, számkivetett takarékosság, amelyben normális esetben általában jó, termékeny dolgok képesek születni. Általában, teremtően normális esetben. George Tabori darabja a nem normális esetet járja körbe, amelyben a groteszk hátborzongatóan igaz volta még inkább megijesztve világít rá a minden pillanatban elszabadítható tébolyra, pusztításra.

Ebben a szobányi világban él, és próbálja könyvét írni Schlomo Herzl (Borköles Bence), a könyvet (Mein Kampf), ami talán élete fő műve is lehetne, de nem igazán hagyják alkotni, mert mindig beállít hozzá valaki. Borköles Bence fehér atlétájában olyan, mint órájára készülő egyetemista, aki a nélkülözései közepette az élete célját, ittléte okát keresi, olyan, akit igazán a melenkóliájában senki és semmi, még kedvese, Gretchen (Jordán Flóra) gyermeki gyengédsége se igazán derít fel.

Schlomójának búskomorsága mégis valahogy erőt, reményt, bátorítást ad: aki ilyen mélységeket jár, ilyen mélyen van, az sosem tud totálisan mélyre kerülni, mert képes megengedni önmagának a hullámvölgyei megélésének luxusát, nem menekül előlük. Borköles Bencével eggyé nő ez a szomorúság, és pont ez az eggyé nővés az, ami akkor is erősen sugárzik belőle, körülötte, mikor erőtlen.

Nem csupán e szomorúság a hátráltató tényező: beállít hozzá Hitler (Kardos Tibor) mint ágyrajáró szállást kereső. Kardos Tibor egyszálbélű, vézna Hitlere, amint egy zsidó vallásúnál keres szállást, maga a csendesen pukkadozó röhej. Egyszerre sírunk és nevetünk, de csak halkan, mert Kardos Tibor hontalan, sebezhető, egy bottal is ártalmatlanná tehető Hitlere a tragikomikum maga.

Az a fajta, amelyen egyszerre rökönyödünk meg és szánakozunk, bár inkább viszolygás van bennünk, hisz majdnem száz évre vagyunk a ’30-as évektől -, másfelől röhejt érzünk, hisz nem lehet, hogy egy ilyen kalibert – akkor sem, ha az életben nem Kardos Tibor alakította Hitlert – egykoron oly sok millióan nagy formátumú, feltétlen követésre méltó történelmi „nagyságnak” tartottak.

De nincs ideje  sokáig, Schlomót nyaggatva ágyra járnia Hitlernek, mert egyszer csak, mint gyászos özvegy, elegáns kimértséggel, magától érthetődő időszerűséggel bekopogtat Schlomóhoz a Halál asszony (Jordán Flóra), és Hitlert keresi, vinné magával. Már ha rátalálna, de mindig van valaki, ha mást nem, hát Schlomo maga, aki falaz Hitlernek, így a Halál asszony se tudja olyan rendeltetésszerűen, óramű pontosággal a dolgát végezni, ahogy szeretné, és mindezek miatt, mondanunk sem kell, az a bizonyos könyv sem íródik úgy, ahogy illenék.

Szigeti Balázs jótékonyan és kíméletlenül átszabta a George Tabori-szöveget, és így az értő, árnyalt Kurdi Imre fordítást, ám ettől  a groteszk csak még jobban a talpára állt,  ha önkéntelenül kevesebbet is nevetünk.  Átszabta, hogy értsük, minden harc, még egy afféle Mein Kampf  is akkor az igazi, ha magunknak, magunkban, magunkért harcoljuk – ebben az esetben jótékony a győzelem, nem csak mi győzünk, hanem általunk mások is.

Ám hogy ne adjon okot ez a rendezés efféle tömény önreflexióra – mert manapság az efféle sokunknál halálos, a tükröt törjük inkább, mintsem magunk hibáit -, kapunk a nyakunkba egy remekbe szabott, azaz koreografált (Jenei Márton), írt, zenésített musical betétet a csirkéről, akit Himmlisch (Tárkányi Damján) egészen szakszerűen egy állványos mosdótál felett lépésről lépésre feltrancsíroz. Igazi halálrevü: hatmillióé, kegyetlen hidegvérrel.

Mert mindazok – akik azt ott,  akkor Európában így vagy úgy végignézték – tettek nélkül is tevőlegesen végig asszisztáltak a Halál asszony elől bújócskázó Hitlernek, tulajdonképen  pontosan olyan élvezkedő cselekvői voltak mindannak, mint Tárkányi Damján Himmlisch-e.

Tátott szájjal nézzük. Ámuldozunk rajta, és persze magunkon. Van, lehet is miért: mert a harcainkat nekünk kellene magunkban, magunkkal, magunkért megharcolni, különben minden vérbe borul, és ezen már nehezen lehet nevetni, sem visszafelé, sem előremenőleg.

(2022. október 13.)

Csatádi Gábor