Gyermeteg álmaink

…amelyekben nem tudunk, nem akarunk nemhogy csak felnőni, de még saját magunkat komolyan venni sem. Jól adagolt önkábítás, amelyből a legkevésbé sem akarunk magunktól ébredni. Rusznyák Gábor ismét átírt egy klasszikust: Henrik Ibsen hedda gablerét (sic!) a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében úgy, hogy ne lehessen magunkra nem ismerni. Egyénileg és együttesen. Mert könnyen lehet, hogy mi mind Heddák vagyunk, még ha nem is tudunk róla…

Puha palackzöld és szürkésbarna ez a nagy nappali, az új, a vágyott ház nappalija, hatalmas, a díszlet teljes hátsó falát betöltő panorámaablakkal, amely egyben vetítővászon (díszlet: Rusznyák Gábor). Mert itt a kilátást is maguk a szereplők szabják, vagy épp pont megvezetik őket: azt hiszik, hogy ténylegesen azt látják, amit látnak, vagy csak szeretnének látni. Avagy pont nem látnak semmit, mert saját világuk elfátyolozza előlük a kilátást. Vetítővászon mint fátyol, amely egyszerre leheletfinoman körbeburkolja, vagy leplező falként veszi körbe őket, aszerint, hogy ki épp hogyan éli meg.

Leginkább alszik, vagy álomittasan, bódultan kavarog itt mindenki, mint Feczesin Kristóf Röngen Teszmája, akit Sütimami (Molnár Anna) ébreszt látogatásával a hosszúra nyúlt nászút utáni első, otthonukban töltött éjszaka után. Röngen Teszma még vagy már nincs is itt valójában. Mint nyúlánk,  minden és mindenki más fölé magasodó, az eget megcélzó felhőkarcoló, bolyong, igyekszik reagálni mindarra, ami itt, ebben a házasságban, rokoni és baráti viszonyaiban zajlik. És közben pengeélen egyensúlyoz az anyagi eladósodás és az egzisztenciális biztonság megteremtése között.

Persze ezek szinte mind jelentéktelen nehézségekké válnak, ha a tudományos karrierépítéséről van szó. Feczesin Kristóf Röngen Teszmája igazi,  gyermeki álmodozással, tiszta áttetszőséggel igyekszik megfelelni minden elvárásnak, amíg tud, amíg lehet. Aztán, ha jobb megoldás már nincs, még mindig akad egy mindent kívül rekesztő fejhallgató, ami alá, mint paplan alá, el lehet bújni.

Felesége, Edda Gabler (Mészöly Anna) körül közben izzik a levegő, ha már maga Edda izzásra képtelen, vagy legalábbis az apátia és a csalódottság, a nekem jobb járt volna, az én többet érdemelnék életérzése pulzál belőle. Aztán ez a pulzálás egyre inkább öncélúvá, érzéseken, életeken keresztülgyaloglóvá teszi. Mindezt Mészöly Anna Eddája a szenvtelen ridegség és a megszállott eltökéltség olyan sajátos elegyével viszi véghez, hogy egyszerre szánod is, futsz is előle. Szánod, mert infantilizmusához, gyermeteg világához görcsösen ragaszkodik, ám mindig érzed azt is, hogy ebből a nőből bármi, bármikor kitelik.

Pont úgy, mint Farkas Sándor Krampjából, aki teljes mértékben úgy játszik vele, használja Eddát, mint Edda mindenki mást. Mackóbarna színeiben oly behízelgő,  mindenkit ujjai köré csavaró Krampja, hogy annak ellenére, hogy tudod, érzed, látod a cselekedetei végeredményét, nehezen tudsz ellenállni e hideg, mesterien adagolt, praktikus élvhajhászatnak, épp úgy, mint kiszemeltje, Edda.

Mert ebben a nagyon sajátos Ibsen-olvasatban, akár még a beszédes nevek által is, Rusznyák Gábor egy időben ironizál és láttat mindent a maga pőreségében, mindenfajta megszépítés nélkül. Megmutatva az idealizált, álmatag gyermetegségeket hajkurászó életünket, amelybe igazán sem a szeretet, sem a részvét nem fér bele. Miért is férne, hisz ezeket mint érzelgősséget, giccset könyveltük el magunkban mára. Kivetettük, kivetítettük a világunkon kívülre, arra a bizonyos vászonra, ahol valóban egyszerre hatnak horrorként és érzelgősségként.

Ám mindezeken túl vagy pont ezek fényében akad itt igazi életdráma, amit persze mindezek után, mindezek fényében már fel sem ismerünk. Edvi Henrietta Tea Rizlingje, aki oly alázatos kutyahűséggel szolgálja, szereti az útjába sodródott férfiakat, hogy az már Edda rideg kiábrándultsága felől nézve elveszettség, másfelől pedig igazi reményt adó fáklyafény. Olyan, melyre lelkünk mélyén mindegyikünk vágyna.

Ám ebben a rendezésben Simon Zoltán karakterének, Elrejt Lőpornak jut a legletisztultabb dráma, az, amely képes ezt az egész sajátságos, sarkaiból szándékosan kiemelt Ibsen drámát a maga fénytörésével bevilágítani. Elrejt Lőpor a mások által megtenni, véghez vinni nem mertnek a csendes, makacsul szívós kiábrázolása. Simon Zoltán karaktere olyan menthetetlenül rohan, vágtat a saját végzetébe, hogy attól már nem megrémülsz csupán, hanem tisztán látod ennek az egész társaságnak a menthetetlen kilátástalanságát. Azt, amelynek feloldása csakis az önmagunkkal való szembenézésben rejlik. Amelyben önmaguktól semmivé válnak majd gyermeteg álmaink. Magunkról, világunkról.

(2023. október 12.)