Talán a véletlen hozta úgy, netán valóban létezik kapcsolat élet és halál között, de még az is megeshet, hogy Bat Morganston megérzett valamit a jövőből, amikor hirtelen Frona Payne-hez fordult, és megkérdezte:
– Míg a halál el nem választ?
A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. Felszínes természeténél fogva képtelen volt megérteni egy erős férfi mély szerelmét, efféle dolgoknak nem jutott hely sekélyes erkölcsében. Mégis, elég jól ismerte a férfiúi lelket ahhoz, hogy mosolyát elfojtsa a kérdés hallatán. Inkább ártatlan gyermeki szemmel a férfire nézett, Bat Morganston napbarnított vállára tette kezét, és válaszolt:
– Igen, drágám, míg a halál el nem választ.
Bat, bár voltak kételyei, magához vonta a nőt, és szenvedélyesen így szólt:
– Ha így lesz, tudd meg, én még halálom után is ragaszkodni fogok hozzád, és senki emberfia nem állhat közénk sohasem. „Micsoda badarság” – gondolta Frona, miközben kivonta magát a férfi karjaiból. Nézte, ahogy Bat a kutyákat próbálja kiszabadítani az összegubancolódott kötelek közül. Az ugató, vicsorgó fenevadak között ténykedő férfi valóban igen szemrevaló volt. Bat olykor odaütött egyet-egyet, az egyik kutyát áthúzta a fagyott póráz alatt, a másikat átterelte fölötte, míg végül sikerült rendbe szednie a falkát. A recsegő hideg rózsaszínre festette frissen borotvált, erőt és rettenthetetlenséget sugárzó arcát. A nők érdeklődését talán jobban felcsigázta a vállára omló selymes, barna, dús hajkorona, mint a többi tulajdonsága együttvéve; mégis, ha férfitársai végigmérték gyöngyökkel kirakott mokaszinjától farkasbőr sapkájáig, elismerően bólintottak sudár alkatára. A férfiak, igen.
Frona gyöngéd csókokkal búcsúzott kedvesétől, majd amaz a vezetőrúd segítségével meglódította a szánt, s a kutyák nekifeszültek, ahogyan egy igazi hajtó parancsára teszik, és már siklottak is lefelé a lejtőn. A szán nyomán felcsapódó hófüggöny ragyogó gyöngypáraként csillogott a havas csúcsok fölött izzó déli nap sugaraiban. Bat Morganston alakja hamarosan eltűnt ebben a szikrázó fátyolban, és elsuhant a Yukon mentén Fory Mile irányába. Arrafelé ő volt a király. E kétes címet a sötét sarkkörön túl eltöltött néhány esztendő örökítette Bat Morganstonra. Semmi nem kötötte Dawsonhoz. Zsebkendőnyi földet sem birtokolt a körzetben és a helyiekkel sem törődött. A bevándorlók, mint a patkányok, úgy árasztották el a környéket, s nyomukban semmivé foszlott minden, ami a régi időkre emlékeztetett; amikor a férfi még férfi volt, s amikor még testvérként viselkedtek egymással az emberek. Ami azt illeti, itt-tartózkodásának egyetlen, ám annál bizonytalanabb oka nem más volt, mint Frona Payne. Hajtotta a kutyákat, csak hogy újra megerősíthesse az elmúlt nyáron tett ígéretet, s hogy minél korábbi időpontot tudjon kicsikarni. Nos, a tervek szerint júniusban lesz az esküvő. Bat Morganston vidám szívvel siklott a bányák felé. Várva várt június! A gazdagságot ígérő ér, amit majd elad, és aztán irány az Államok, Párizs, sőt az egész világ! Persze voltak kételyei – mint ahogy minden férfinak, aki csinos nőt hagy maga mögött –, de mire elérte Fory Mile-t, elszálltak borúsabb gondolatai, s midőn egy hónappal később, jávorszarvas-vadászat közben tüdőgyulladást kapott és meghalt, már hibátlan derűlátással volt tele szíve.
Frona integetett, majd jókedvűen tért vissza apja kunyhójába, és fikarcnyi kétség sem gyötörte. Hiszen júniusra volt kitűzve az esküvőjük, a dolgok el voltak rendezve, és minden ígéretesnek látszott. Örömmel konstatálta a megérzést, miszerint tetszeni fog neki a házasélet. A többiek csupa jót beszéltek jövendőbelijéről, és szó, mi szó, semmi kivetnivalót nem talált a választásában. Az már pusztán örömteli ráadás volt, hogy Bat mindennek tetejébe még gazdag is. Azt beszélték róla az ismerősei, hogy bármikor elő tudna teremteni félmilliót, sőt, ha az American Creek érdekeltségei a várt eredményt hozzák, akkor ő lehetne a második MacDonald, és ez bizony nagy dolog, hiszen ez a bizonyos MacDonald volt Észak leggazdagabb bányatulajdonosa, akinek a vagyonát még a legóvatosabb becslések is többmilliósra becsülték.
Kétségtelen tény, hogy Frona Payne halálos bűnt követett el. Forty Mile és Dawson között nem járt a posta, és minthogy Bat Morganston bányái jó száz mérföld távolságra voltak Forty Mile-tól, benn a fagyos vadon mélyén, a folyóhoz nem jutott el halálának híre. Bat előre szólt, hogy levelet csak a bányái környékén olykor felbukkanó magányos vándorral tud majd küldeni, Frona tehát nem gyanakodott semmire a hosszú hallgatás miatt. Legjobb tudomása szerint Bat élt és virult: bűne tehát nyilvánvalóan halálos bűn volt. Nincs mód, amivel egy nő lelkét elemezni lehetne, nincs az a mérleg, mi megmérné indokait, vagyis semmilyen okot nem lehet mondani arra, Frona Payne miért adta szívét és kezét Jack Crellinnek alig három hónappal azután, hogy Bat Morganstonnak búcsút intett. Tagadhatatlan, Jack Crellin volt Circle City királya, számos ígéretes Birch Creek-i aranylelőhely tulajdonosa, mégis az úttörő öregek nem sokra tartották, csupán az aranyát mosó zöldfülű talpnyalók magasztalták úton-útfélen. Meglehet, a férfi sikeressége volt az ok, vagy tán a két magányos lélek között fellobbanó szerelem tette – nem tudni. Akárhogy is történt, eldöntötték, hogy júniusban menyegzőt ülnek, s a nomád északi életmóddal felhagynak, hogy Circle Cityben teremtsenek családi otthont maguknak.
A Yukonon korán jött a jégzajlás, és nem sokkal e fontos esemény után a Cassiar folyami gőzös Frona testvérének kapitánysága alatt indulásra készen állt. A Cassiar azzal a kétes hírnévvel büszkélkedett, hogy abban az évben egyszerre szolgált kincsek szállítására és kórházhajóként. Súlyos ládáiban ötmillió aranyat hajóztak be, a lakosztályokban pedig kétszáz nyomorék és fertőzött beteg feküdt. Az utasok között persze akadtak mások is. A déli vidék kereskedői és urai, akik ezzel a járattal tértek haza téli munkájukból vagy dawsoni duhajkodásukból. Az utaslistán szerepelt – megelőlegezve a nagy eseményt – egy bizonyos Mr. és Mrs. Jack Crellin is. Amikor az elesettek és honvágytól szenvedők felemelték hangjukat a kínzó késés miatt, és az aranyásók is panaszkodni kezdtek, a Cassiar kénytelen volt időnek előtte kihajózni, pedig Mr. és Mrs. Jack Crellin még csak jegyben jártak.

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult autentikus ír ünnep október 31. éjszakáján (ami a Mindenszentek katolikus ünnep előtti este), amit elsősorban az angolszász országokban tartanak. Az ünnep 1840 körül került Észak-Amerikába, amikor sok elszegényedett ír földműves vándorolt ki Írországból,[7] akik magukkal vitték az ősi kelta eredetű népszokásaikat és hitvilágukat is. A történelem során több hasonló római kori ünnep is elvegyült a kelta halálkultusz samhain nevű ünnepével, ezért mai állapotában ez az autentikusnak ismert pogány ünnep az ókori mediterráneumból származó elemeket is tartalmaz, amely kiegészült az ír nép szokásaival és az észak-amerikai, nyugat-európai vidám ünnepi és gasztronómiai bolondozással, töklámpás faragással, jelmezes kéregetéssel, beöltözős partikkal, almahalászattal is. A kelták hite szerint október 31-én este a holtak szellemei visszatérnek és mivel beköltözhetnek az élőkbe, félelmükben beöltöztek különféle álcázó maskarákba, mert ezzel akarták becsapni és összezavarni a holtak szellemeit. Stefan Moser szerint – aki a salzburgi kelta múzeum igazgatója – „az a tény, hogy a halloween egy kelta gyökerű szokás, olyan mítosz, amely a Halloween elterjedésével kezdődött, és azóta nem távolították el, azonban nincs komoly kapcsolat a két dolog között.” Amerikában az 1900-as évek elejétől vált egyre népszerűbbé, majd a legkedveltebbé halloween ünnepe, az ünnepi fesztiválokon szörnyek, boszorkányok, földönkívüliek, kalózok, rajzfilmek és mesék szereplői, állatok és hírességek maszkjait viselő jelmezesek jelennek meg. A halloweenhez kapcsolódó szokások eljutottak Magyarországra is, a bulizós és játékos hangulatú harsány szokásokkal és a vicsorító vagy vigyorgó, de rendszerint világító töklámpás szimbólumával, amely jellegzetes kellékként az ír népszokás faragott karórépájából az évszázadokig tartó változások során a mai napig megmaradt. Habár a hertfordshire-i Egyetem professzora, Owen Davies szerint tudományosan bizonyítható, hogy az emberiség már legalább négyezer éve rögeszmésen fél a boszorkányoktól, a mai halloween fesztivál legnépszerűbb elemei mégiscsak a boszorkányok, a kísértetek, fekete macskák, mitikus természetfeletti lények, tündérek, koboldok és egyéb rémségek seregei. Maga az ünnep nem ezeknek a negatív entitásoknak a dicsőítéséről és imádatáról szól, mert ezek a halloween fő gyökerét képező samhain ünnep ősi kelta hiedelemvilágából extrém kellékként maradtak meg, kiegészülve egyébként későbbi római és keresztény elemekkel is. Az évnek ebben az időszakában (halottak hete) több más ünnep is van. Október 31. a kelta, római és sajátos ír-keresztény gyökerekkel rendelkező halloween. Ugyanezen a napon van samhain is, amikor a kelta-óév véget ér, és a kelta újév elkezdődik. A neopogányok a samhain szertartásait részesítik előnyben. A katolikus mindenszentek (Festum Omnium Sanctorum) az üdvözült lelkek emléknapja november 1-én. A mindszentet követő halottak napja (Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) katolikus ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért november 2-án. Az egymást követő halloween, mindenszentek és halottak napja ünnepek a hozzájuk kapcsolódó kulturális és vallási különbségek, népszokások közötti összefüggések és keveredések miatt gyakran keltenek kulturális feszültséget a közvéleményben. Egy magyarázat szerint a jószívű ír katolikus földműves parasztok a pokolban tengődő lelkekre is gondoltak, így vált szokássá, hogy edényeket, lábasokat döngettek, ütögettek október 31-én, így tudatva az elátkozott lelkekkel, hogy nem lettek elfeledve. Így történt, hogy Írországban minden halottról megemlékeztek a három egymást követő napon. Az amerikai ír telepesek az ősszel aratott tököt nem csak hallowen ünnepi kellékeként használták, hanem levágták a tök tetejét, eltávolították belőle a magokat, majd tejet, fűszereket és mézet öntöttek bele, amit forró hamun sütöttek meg, ma ezt tartják a hálaadás napján készített tradicionális tökpite eredetének.

– Ne is törődj vele, Frona – mondta a bátyja. – Bízd csak rám a dolgot. Forty Mile-nál felszáll Mahan atya is, és meglásd, mire Circle Cityben elbúcsúzunk, már asszony leszel.
Fittyet hányva a Lloyd-karikára, a kazánellenőrökre és a biztosítók előírásaira – mivel akkoriban a biztosítási ellenőrök még nem árasztották el a messzi Észak kietlen vidékeit –, a Cassiar útjára indult utasokkal, csomaggal és mindenfélével úgy megrakva, akár egy szardíniás doboz. A fedélzeten farkaskutyák marakodtak, végzetes csatákat vívtak, mivel csak a havas hónapokban fogták munkára őket, és a nyári tétlenségben elvadultak. A Yukon felső vidékéről származó indiánok szórták a pénzt a fehérekkel folytatott szerencsejátékokon, vagy a harmincdolláros whiskytől felbátorodva fitogtatták bátorságukat. Az utasok között akadt néhány mongolképű malamut és inuit vándor is a kétezer mérföldre levő deltavidékről, de a fehérek között is előfordult mindenféle náció. A világ nemzetei mind elküldték fiaikat Északra, ezek a vándorok pedig kézzel-lábbal igyekeztek megértetni magukat a roskadozó fedélzeten. Frona Payne testvére egy úszó Bábelt kormányzott át az érintetlen vadonon, az egyre növekvő áradás hullámain. A megáradt Yukon baljós morgása hegyfokról hegyfokra táncolt. Kilenc hónap hómennyisége szaladt most le néhány nap alatt a folyón, egészen a tengerig.
Forty Mile-nál még több utas szállt fel, és további ládákat pakoltak a fedélzetre. Az utasok között volt Mahan atya is, a csomagok között pedig egy festetlen fenyőláda, méretben nagyjából akkora, mint egy ember utolsó fekvőhelye. A rohanó élet nem sokat törődik az elhunytakkal, ezért a koporsót hanyagul egy nagy rakás ingatag poggyász tetejére pakolták a Cassiar fedélzetén. Bat Morganston, aki a behajózásig kényelmesen feküdt egy jégbarlangban, mindezzel cseppet sem törődött. Ami azt illeti, vele sem törődött senki. Csupán egy hatalmas farkaskutya gyászolta, akinek még mindig édes volt gazdája ostorcsapásának emléke. Észrevétlenül somfordált a fedélzetre, és amikor a Cassiar kihajózott, felkuporodott a koporsó mellé a poggyászhalomra. Éber fenevad volt, és olyan kegyetlenül vicsorgatta agyarait, hogy a többi négylábú utastárs messzire elkerülte, s hagyták, hogy békében üldögéljen halottja mellett. Minthogy a kabinokban betegek feküdtek, a menyegzőt a zsúfolt fedélzeten tartották. Már majdnem éjfél volt, de a vörös napkorong még mindig komoran világított az északi ég fölött. Frona Payne és Jack Crellin egymás mellett álltak, Mahan atya pedig hozzákezdett a szertartáshoz. A hátsó fedélzetről tucatnyi részeg szerencsejátékos kornyikálása hallatszott, de a középső fedélzeten az emberi szállítmány a látványosság körül gyülekezett. Csakúgy, mint a kutyák.
Minden rendben is ment volna, ha egy labrador nem áll lesben a poggyászok között. Számtalan utat megtett már, és igazi veteránnak számított megannyi hosszú koplalással és ezernyi harccal a háta mögött. Félelmet pedig nem ismert. A koporsót őrző kutya vad pofája érdekelte annyira. Egyre közelebb kúszott, hatalmas agyarai csillogtak, mint az elefántcsont. Vicsorogva közeledtek egymáshoz, s a hanyagul felrakott poggyászhegy megingott alattuk.
Ebben a pillanatban Mahan atya megáldotta a két embert, akik immár eggyé váltak, és Jack Crellin ünnepélyesen hozzátette:
– Míg a halál el nem választ.
– Míg a halál el nem választ – ismételte Frona Payne. Eszébe jutott a másik férfi, aki ugyanezekkel a szavakkal búcsúzott tőle; mélységes szomorúság fogta el, és megbánta tettét. Ugyanebben a pillanatban a két kutya egymásnak ugrott, állkapcsuk halálos csattanással zárult össze, és a fenyőkoporsó megingott a poggyászpiramis csúcsán. Fronát a férje rántotta félre a zuhanó koporsó elől. A láda hangos reccsenéssel, az aljával ért földet, a fedele leesett, és Bat Morganston a lábán állva, mintha élne, előredőlt. Selymes barna haján megcsillant a nap komor vöröse.
Minden nagyon gyorsan történt. Egyesek azt mesélik, hogy Bat szája rettenetes mosolyra húzódott, ahogy Frona Payne-t átkarolta, és mindketten a fedélzetre zuhantak. Hihetetlennek tűnik, hiszen a férfi halott volt, de vannak, akik megesküsznek, hogy így történt az eset. Az biztos, hogy Frona Payne tébolyultan sikoltozott, miközben kihúzták elhagyott szerelme holtteste alól, és sikoltozása nem is hagyott alább Circle City kikötőjéig.
Bat Morganston szavai igaznak bizonyultak, hiszen ha valaki manapság arra szánná magát, hogy felmásszon a Circle City mögött húzódó dombokra, látná, hogy áll ott egy kis kunyhó és mellette egy sírhant. Az egyikben Frona Payne lakik, a másikban Bat Morganston. Ott várnak egymásra, míg megszabadulnak béklyóiktól, és az ítéletnap kürtjei megtörik az Észak csöndjét.
(1900)

(Kabdebó Flórián fordítása)