Mi végre mindez?

…kérdezhetnénk, de választ nem fogunk kapni. Ám sokszor az az igazi válasz, ha nincsen válasz. Vagy nincs előre kitaposott, megemésztett, kifényesített válasz – ez egyáltalán nem tragédia. Madách Imre klasszikusát, Az ember tragédiáját Madách Imre – Nádasdy Ádám – Szabó-Székely Ármin: EMBTRG – Keressétek az Urat, amíg megtalálható! címmel Székely Kriszta rendezte egészen bátor, mégis a dráma szellemiségét autentikusan megőrző, nagyon is korhoz kötötten kortalan előadássá a Katona nagyszínpadán, melyből egyszerre lüktet a tanácstalanság és a mindennel dacolni akaró impulzivitás, hisz egyszerre vagyunk mindennek kiszolgáltatottak és mindenre alkalmasak, készek. 

Az élet értelme, célja, oka egyetlen bevásárlóközpontban, központnyi helyen megérthető. Fehér ipari hűtők útvesztőnyi rengetegében bolyongunk – hideg, steril egyformaságban, óramű pontossággal, kiszámíthatóan, algoritmusszerűen (díszlet-jelmez: Izsák Lili).  Mert kár is lenne tagadnunk, ilyenné tették, ilyenné tettük magunk számára a világot, ahol tulajdonképpen könnyű hódolni az egyforma áruk – itt jelen esetbe tengernyi mennyiségű, katonás rendben betárazott palackos tej – előtt, vagy épp mindig valami mást keresni, mint ami a hűtőkben van. Persze mindezt szigorú, kimért gépiességgel – természetesen.

Azért mégsem ennyire reménytelen minden, hisz ebben az ipari hűtő édenkertben két hűtőben kupacolva almák állnak, a jó és gonosz tudás fáinak termése, melyekről az Úr (Szirtes Ági) világosan megmondta, hogy sem Ádám (Lengyel Benjamin), sem Éva (Mentes Júlia) ne egyen. Persze azt, hogy miért, nem kötötte az orrukra.

Lengyel Benjámin és Mentes Júlia gyermeklelkű ártatlan emberpárja úgy vívódik a megfelelő hűtők előtt az almák miatt, hogy azt nagyon nehéz lenne nem megérteni. Ahogy az alapvető, minden emberi érdek, önzés és öncélúság ellenére is a kettejük között meg nem szűnő vonzódást, szerelmet is folyamatosan érzékeljük, függetlenül attól, hogy mindez időnként mivé alakul, deformálódik.

Pont így nem nehéz elcsábulni Szirtes Ági Úrját és Pálmai Anna Luciferjét nézve Lucifer javára. Pálmai Anna Luciferjében az egészen minimális, teljesen érthető sértődöttség mellett ott vibrál a ráció bár hideg, de nagyon is emberléptékű, nyílt őszintesége, amelybe aztán a színek előrehaladtával már egyre több, töményebb kiábrándultság vegyül – mintha nem csak az Úr, hanem Lucifer is csalódna az emberben.

Pálmai Anna Luciferje egészen el- és megbűvöl, ám ez több, mint puszta csábítás, lépre csalás. Ez valami olyan, ami a gondolkozás, a kételkedés, az útkeresés mindig kusza, ám végtelenül emberi, vonzó és megkapó sajátja is egyben. Olyan, aminek bár lehet, de mégsem érdemes ellenállni, mert akkor mindarról lemaradhatunk, ami az életet életté teszi.

Itt a tézisdráma színei, színterei következetes autentikusságukban sorjáznak szemünk előtt a maguk sajátos egymásutániságával, és így érezni igazán, hogy a történelem századai, ezredei során tulajdonképpen sosem tudtunk túllépni az ipari hűtők, a saját egoizmusunk és a mindig másnak való megfelelni akarás önmagába záró háromszögén.

Ádámok és Évák váltják egymást: Elek Ferenc, Rezes Judit és Bezerédi Zoltán egymástól tökéletesen eltérő Ádámok és Évák, ám mindegyikőjük oly sok, mással össze nem téveszthető színt emel be a maga Ádám- vagy Évaságába, hogy szemünk-szánk egészen elkerekedik, vagy épp jólesően hüledezünk, mert egészen sokrétű, felszabadult és kérlelhetetlenül őszinte és rácsodálkozni tudó és akaró Évájuknak és Ádámuknak a jelenléte.

Őket nézve egyszerre lesz röhejes és szeretni valóan magunkhoz ölelendő az ő elrontott, bűnökben meghempergődző életüknek az esendő csodája, és őket nézve egyre kevésbé vágynánk másra váltani, még akkor sem, ha megtehetnénk.

Nyilván igaz, hogy alapvetően vagyunk rossz helyzetben és helyen, hisz a fehér, rideg ipari hűtők teremtette környezetből eleve vajmi nehezen lehetne bármi jobbat, radikálisan sikeresebbet létrehozni. Székely Kriszta olvasatából ezt mindenki jól érzi, érti és tudja, még akkor is, ha nem mondja ki, vagy csak az utolsó utáni lehetőségeként fogalmazza meg.

Székely Krisztánál nem az az igazi tragádia, ha elbukunk és megsemmisülünk, sokkal inkább az, hogy már nem is akarunk, tudunk elbukni, megsemmisülni. Ha a magunk ember voltából akarnánk, szeretnénk, próbálnánk száműzni, kigyomlálni azt, ami akármilyen, de mégis emberi.

A hűtők akkor a leghűvösebbek, legridegebbek, ha üresek – az eszkimó-jelenet, ami után már csak a sötétség űrje a továbblépés, amitől Bezerédi Zoltán és Lengyel Benjámin Ádámjai mellett még Lucifer is megretten. Akkor hát mi végre kellett ez az egész? Ám ha nem megyünk el a lehetőségeink határáig, ha nem járjuk be a lehetséges utak, színek helyeit, tereit, akkor már önmagában az előbbi kérdést sem értjük… Ha viszont mégis vállalkozunk erre,  a kérdésünkre még akkor is kapunk választ, ha valójában nem csak jó, de semmilyen válasz sincs e kérdésre.

(2023. október 19.)