…és ki az, aki él? Biokémiailag nagyon egyszerű a válasz. Csak az a baj, hogy az élet, az életünk egésze nem kicsit több, mint a biokémia. És persze van, kinek ez áldás, és van, kinek átok. Tom Schulman Holt költők társasága c. darabját Vidovszky György rendezte az Átriumban igen koncentrált, sűrű gyorstalpalóvá arról, hogy hányadán is állunk, érdemes állnunk a parancsuralmi oktatás vs. önálló, szabad, gondolat vezérelte ismeretszerzés dolgában. Ez a koncentráltság a mostani időkben igen jót tesz, hisz nem enged kibúvót a vagy-vagyoknak, a talánoknak és a leheteknek, hisz az élet sem igazán hagy az efféléknek szabadságot, sem biokémiailag, sem máshogy.

Az elvágólagos rendből nem lehet baj, gondoljuk, hisz az oly szépen szabályos, rigorózusan átlátható, ami pont olyan praktikus, funkcionális, mint Tihanyi Ildi gördíthető, állványzatos díszlete, ami olyan merev egysíkúságot képes az Átrium színpadára varázsolni már első ránézésre is, hogy azt minden vezérlő tábornok megirigyelné.

©Mészáros Csaba

Főleg azért, mert a díszlet, az öltözőpadok szinte sugallják is azt az „egyenfegyelmet”, amit e bentlakásos középiskola diákjai úgy szajkóznak csoportosan a padokat emelgetve hozzá, mintha teljesen magától érthetődő lenne ez a katonás légkör az életükben. Igazi „egyenvilág” ez, amelyből a skótszoknyában menetelő fiúk (jelmez: Kálmán Eszter) egyike sem tud, akar, mer kilógni.

Mert itt mindenki sorban áll, sorba akar vagy akarna állni, hisz Vidovszky György olvasatában a görcsös, már-már gépies szabálykövetés „egyenmenetelése” lesz ennek az előadásnak az egyik gyújtópontja, mint egy kontrasztpár egyik fele. Egészen megszállott, kísérteties módon növekszik, nőttön-nő ez az érzés, hogy  még minket, a székünkben ülőket is fojtogasson, ne csak a színpadon játszókat, hisz az oktatást mifelénk is így képzelik – belügyminisztériumi vezényléssel, fegyelemmel.

Ám mindig van egy aprócska, jelentéktelennek látszó összetevő, amely a jól olajozott gépezetté alakítottnak gondolt emberi viszonyrendszereket önkéntelenül ismét emberivé formálja kibillentve a neki szánt kerékvágásból. Bányai Kelemen Barna John Keatingje laza eleganciával, fejhallgatójában klasszikust dübörgetve kerekezik be új tanerőként az órájára, és ebben már ott van mindaz, ami első ránézésre is akárhová, csak épp ide, erre a helyre nem való.

©Mészáros Csaba

Keatingje magától érthetődő, örök fiatalos, eleven lendülettel veti bele magát a tanításba, időt, teret sem hagyva  annak, hogy mindezt másképp is lehetne. A szellem, a tanulni, érteni, gondolkodni, véleményt alkotni vágyás akadálytalan természetessége az övé. Olyan, mint sötét, dohos, por- és mocsok lepte hangárra rányitott ajtó, melyen keresztül betör mindaz, ami saját jogán helyet, időt, teret szakít ki, foglal el magának.

Ott, ahol Végh Péter Paul Nolan iskolaigazgatója egy ragadozó kérlelhetetlenségével, megingathatatlanságával tart mindent kézben egyszemélyű irányítása alatt. Oly elszánt, már-már a tébolyodásig komolyan vett megszállottsággal, hogy az ellenvetést nem tűr. Ám minél nagyobb eme despotikus, mániákus igyekezet, Nolanján annál jobban érezzük a ketrecébe, fals teóriái közé önmagát bezárt hadurat, aki talán már önmagának sem tud parancsolni.

©Mészáros Csaba

És van, aki nem is akar magának parancsolni, mint Katona Péter Dániel Neil Perry-je, akinek pont ugyanúgy nő kérlelhetetlen, belső bizonyossága által vezérelt, egyre kevésbé megingatható elszántsága a maga jövőjét illetően – csak éppen fordított előjellel, mint Paul Nolan igazgatónak.

Érzékeny, finom tétovázásaiban a saját hangjukat, életüket, feladatukat keresők bizonytalanságával, majd egyre erősödő bizonyosságával keresi és találja meg útját. Angyalszárnyakat magára vevő Puckja költőien szárnyaló kérlelhetetlenség arról, hogy az álmok, a vágyak, a saját utak kérlelhetetlenebb valóságok, mint bármely kézzelfogható fal, korlát, fizikai behatároltság.

És épp így lesz ennek a Vidovszky György rendezte Holt költők társaságának a másik gyújtópontjává az önálló, szabad, elvehetetlen gondolkodni  tudás bizonyossága, amelyet semmiféle központosított „egyenfegyelem” nem tud soha, sehol felülírni. Mert esélytelen rá. Esélytelen, mert minden életképessége ellenére eleven holt csupán.

(2023. október 14.)

©Mészáros Csaba