Ki az a John?

…és ki az, mi az, aki, ami ezt bennünk kérdezi. Nem is csak egyszer, hanem visszatérően, folytonosan, néha meg nem szűnően? Mert ha erre tudunk válaszolni, akkor máris közelebb kerültünk nem csak a felszabadító válaszhoz, hanem a saját nyugalmunk megtalálásához is. Annie Baker John c. színdarabját Máté Gábor a budaörsi Latinovits Színházban rendezte lassan csordogáló, ám annál mélyebben belénk karcoló drámává, olyanná, amelyen egyszerre borzongsz és gondolkodsz, hogy rájöhess, hogy ki is az a John, és ki is vagy te a magad életével.

Egy régimódi panzió Gettysburgban, tele nippekkel, kacatokkal, emlékekkel, sarokban ülő babával, és mindez olyan, mint valami avittas porlepteség (díszlet: Sokorai Attila), ahol az idő is csak azért halad előre, mert Mertis (Takács Katalin) nem mulasztja el időről időre előrébb állítani a falióra mutatóit. És ilyenkor kissé hátra hőkölsz, hogy mindez az atmoszféra, mit tud, mit akarhat neked mondani ma, amikor, mondanád te, egészen máshol tart már a világ… Egészen máshol, igaz, ám egy milliméterre se előrébb.

Máté Gábor rendezése már ettől, ezért is hátborzongató, mert növeli a feszültséget, a nekem ehhez mi közöm feszültségét bennünk. Hátborzongatás ez, anélküli, hogy vértócsákba botlanánk, vagy szanaszét heverő, gazdátlan végtagokba. Mert itt az alapanyag ilyen: egy múltszázad közepi tempót akar velünk megkedveltetni, velünk, akik már egészen más fordulatszán élünk. Lassan adagolt szérum ez, ahol pont ez a lassúság az, ami rákényszerít a gondolkodásra, az eszmélődésre, arra, hogy ne csak nézzük, hanem értelmezzük a magunk számára azt, ami előttünk történik. Jól kimért rendezés, megfelelő arányokban, egészen ámulatba ejtő színészi játékkal nekünk tálalva, hogy még véletlenül se tudjuk a végén ellökni magunktól, mint akiknek nincs erre szükségük.

Fiatal pár, Jenny (Hartai Petra) és Elias (Böröndi Bence) érkezik ebbe a panzióba, de már a megérkezésük is olyan, mintha inkább menni készülnének. Két életritmus találkozik itt: az emlékei, tárgyai között élő Mertisé és a fiataloké, akik persze szándékosan választották a romantikázásuk, Elias szellemvadászata számára pont ezt a panziót, mégis mintha nem igazán tudnák, akarnák magukat otthonosan érezni itt.

Hartai Petra Jenny-jének idegenkedése, meglepett megilletődöttsége persze legalább annyira szól saját magának, mint a panzió világának. A nyugtalansága a magukkal jóban nem lévők nyugtalansága, akik mindig, mindenben a saját bizonytalanságaikat érzik visszaköszönni. Jenny-je fokozatosan talál magára, hagyja maga mögött, mellett valamelyest a zavarodottságát, ahogy egyre többet beszélget Mertissel és Mertis vak barátnőjével, Genevieve-el (Bánsági Ildikó). Ezek a közös beszélgetések, hallgatások olyanok számára, mint a tükörbe nézések, alkalmak a saját érzéseivel való ismerkedésre. Őszinte, gyermeki rácsodálkozni tudásában Hartai Petra, mint mindig, verhetetlen. És pont ez az, ami minket is nem csak odaszegezni képes a történethez, hanem együtt gondolkozásra is hív.

Mert hát itt semmi sem teljesen gömbölyű, semmi sem százas, sem a tárgyak, sem a szereplők. Ez persze még önmagában nem is lenne akkora újdonság, hanem ahogy mindezt megélik, saját magukon átáramoltatni képesek, az az igazán figyelmünket tátott szájal odaszegző.

Ahogy Bánsági Ildikó világtalan Genevieve-je mesél, mesél, szövi, sodorja, elővarázsolja az elméjéből a képtelenebbnél képtelenebb képzelettársításokat olyan átéléssel és bizonyossággal, hogy azt nem lehet nem biztosabbnak, kézzelfoghatóbbnak hinni, mint az előttünk lévő szék háttámláját. Genevieve-jéből megérted, hogy a hajmeresztő, légből kapottnak ható dolgok épp oly erővel, valóságosan alakítják, formálják az életünk, mint azok a dolgok, melyek a maguk hús-vér valójukban körbe vesznek.

Ahogy Takács Kati Mertisének lényéből lassú tétovasággal, ám annál elevenebben előkúsznak az emlékek és a gondolatok, azok, amelyek minden múltszázadiságuk porosságuk és megsárgultságuk ellenére Jenny számára olyanok, mint tenger közepén a világítótornyok. Takács Kati Mertise maga az álmatag töprengés és ábrándozás ha beszélni kezd, miközben a panzió vezetőjeként rafinált rátermettség jellemzi. Mertise olyan, mint egy irányzék, amelyet szeretünk előszeretettel figyelmen kívül hagyni, azonban nem érdemes, mert e nélkül az irányzék nélkül válnánk igazán világtalanokká.

Mert ebben az előadásban pont ez a talajvesztettség, a fiatal pár önmagát nem ismerő, nem szerető talaj vesztettsége az, ami a leginkább süvít. Böröndi Bence szellemek közé menekülni akaró Eliasa, a magát se igen szeretőbátortalansága, a megcsalást elviselő mazochizmusa az, ami bár nagyon is tapintható, valóságos, mégis a legtöbb terápiát igényelné. Eliasát nézve nekünk is paranoiáink, „látomásaink” lesznek, folyamatosan hátunk mögé sandítunk.

És hogy igazán van-e erre okunk? Hát… Ebben a panzióban minden múltszázadi, csupán Jenny-i telefonjának pityegése, szűnni nem akaró jelzései azok, amelyek 21. századiak No meg a végeláthatatlan, a korunk generálta félelmünk és pszichózisunk, amely mindig teremt magának őt fenyegetőt, ha kell, ha nem. Máté Gábor rendezte John viszont bátorságot, lehetőséget teremt ezekre a magunk teremtette szörnyekre visszakérdezni. Mert hát tényleg, ki is az, és létezik-e egyáltalán az a John?

(2023. október 5.)