"...többé már nem egy félszeg fiú, hanem magabiztos férfiú vagyok"

Esztendő kezdetén Novkov Mátéval beszélgettünk bizakodva jövőbe nézésről, egy vidéki ingatlan terveiről, a színházi légkör gyermekkori hatásáról, statisztálásokról, a szülői ellenjavallatokról, félénkségről és visszahúzódásról, az Örkényben töltött évekről, felnövésről és önbizalomszerzésről, a kis szerepek erejéről és a folyamatos fejlődni tudásról, akarásról…

Arról, hogy: „Nézzünk bizakodva a jövőbe!”, mi jut először az eszedbe?

Hogy egy vidéken lévő, szerkezetkész házat szeretnék befejezni, lakhatóvá tenni. Ehhez energia, életerő, egészség kell, így most ez a hármas ugrik be hirtelen. Hálás is vagyok, hogy minden áldott nap fel tudok kelni, és teljes erőbedobással tudom végezni azt, amit épp tennem kell aznap. A feleségem jó pár éve – már a megismerkedésünk előtt is így volt – az Ozora Fesztiválon dolgozik, ami Tolna vármegyében van, innen adódott az ötlet, hogy ebben a vármegyében kezdjünk el építkezni.

Fontos volt, hogy ez ne csak egy vidéki ingatlanválasztás legyen tele vadromantikus elképzelésekkel, ahogy az a nagyvárosi emberek esetében lenni szokott, hanem legyen valami konkrét érzelmi kötődés is mögötte.

Debreceni vagyok, ami persze nagyváros szintén, ám mégis vidék, ami számomra fontos. Pécsen születtem, és kétéves lehettem, amikor anyu átszerződött a Csokonai Színházhoz Debrecenbe.

Akkor Debrecen volt az, ami mind a vidéki élethez, mind a színház iránti szeretethez kedvet csinált?

Édesanyám, sőt a nagypapám is színész volt, édesapám balett koreográfus, ezért aztán több irányból is beoltottak a színházcsinálásra. Az a tipikus, klasszikus helyzet állt nálam is elő, hogy ebben szocializálódtam, nőttem fel, ám ha ügyvédcsaládba születek, akkor könnyen lehet, hogy abba az irányba terelődtem volna. Nagyon sokszor és sokat néztem Debrecenben színházat, még ha nem is értettem feltétlenül mindig, amit néztem. Követettem, hogyan alakul a társulat, a vezetőség. A Deszka Fesztivál maga és annak előadásai számomra meghatározóak voltak, ahogy magának a fesztiválnak a szervezése, folyamatos, évről évre való visszatérése is.

Ha jól értem, akkor nem is annyira konkrét személy, hanem maga az a közeg motivált, nem?

Igen, mert otthon inkább épp az ellenkező irányba akartak volna terelni. Édesanyám tizennyolc éves koromig nem is engedett színházban játszani. Tizennyolc évesen játszottam először a Valahol Európában Ficsúrját. Ha nem is tiltották, de igyekeztek mérsékelni a színház iránti lelkesedésemet, hiszen azt szerették volna, hogy tanuljak, és ne tíz óra után járjak haza. Inkább más irányokba tereltek volna, más lehetőségeket mutattak nekem.

Ám biztosan benne rejlett ebben a helyzetben már az is, hogy ha állandóan azt hallod, érzed, ne legyél színész, ne legyél színész, akkor te már csak azért is azt akarod csinálni! Nem is értettem, hogy mi a „baj” a színházzal, hisz ott mindig jönnek-mennek az emberek, tapsol a közönség, mozgalmas, színes, látványos díszletek között élhetünk.

Az exibicionalizmus nem volt már akkor sem jellemző rám, tehát nem ez volt, ami a színház felé terelhetett. Ez a rész maximum kiskoromra, a karácsonyfa alatti stand upolásra redukálódott. Debrecenben, a Csokonai Színházban nőttem fel – s ha lebeszélnek róla, akkor naná, hogy színész leszek!

Ebből adódóan, gondolom, a pályaválasztás alkalmával már nem is hemzsegtek körülötted a választási lehetőségek, ugye?

Hát igen, a Kaposvári Egyetemet és a budapesti Színműt jelöltem meg. Egy művészeti egyetem esetében nagy rakás szerencse kérdése, hogy kik ülnek bent a felvételin, terveznek-e veled valamit, érdekled-e őket, tehetségesnek látnak-e téged. Elsőre felvettek, és nagyon szerencsésnek éreztem magam. Remek osztályba kerültem, azóta is az Örkényben gyakorlatilag együtt játszunk az osztályom felével.

Pályakezdőként, illetve azt megelőzően mit jelentett számodra, hogyan láttad az Örkényt?

Azt már a gimnáziumi éveim alatt is tudtam, hogy az Örkény a kiemelkedő művészszínházak egyike. Emlékszem, talán a Hamlet olvasópróbáján ültem, amikor először ütött szíven, hogy istenem, itt mennyi jó színész van, akik mindegyikétől rengeteget lehet tanulni!

Mostani fejjel pedig már azt is látom, hogy ez egyben mennyire szabad hely is. Nyilván semmi sem teljesen független, mert hisz mindig függünk valamitől, és e függésnek legfőképp anyagi vonzatai vannak. Ám az, hogy szabadon lehet alkotni, ízlésesen, stílusosan, kritikával élve, de szeretettel, humorral fűszerezve készülnek az előadások – ez az, ami már pályakezdőként is feltűnő volt.

Azóta mindez évről évre – a társulatot is beleértve – csak gazdagodott. Ilyen helyen szeretek dolgozni, amely ennyire sokszínű, közös gondolkozáson alapuló, mégis sok saját hangot, színt megengedő. A mai napig jó betenni az ujjamat a lenyomat olvasóba – ami persze sokszor nem enged be -, ám amikor mégis, akkor jó ide megérkezni! Jók az energiák, és csupa olyan ember van itt, legyen az műszaki, gazdasági, titkársági munkatárs, akivel jó együtt dolgozni.

Hogy érzed, az itt eltöltött majd tíz év alatt mi az, amit az Örkény által vagy attól függetlenül is sikerült magadba építened?

Biztos vagyok benne, hogy az első válaszom erre: a magabiztosság. Nem volt bennem szereplési vágy sosem – fura ilyet mondani valakinek, aki olyan szakmát választ, melyben estéről estére idegen emberek előtt játszik -, inkább visszahúzódónak tartottam magam. Érzem, hogy épülök, fejlődöm, és semmiképpen sem visszafelé. Azt hiszem, számomra a Patika főszerepe jelentett nagyon sokat, fontos vízválasztó volt. Ott válhattam a mások véleményétől erősen függő, szorongó, gyermekből sikeres felnőtt emberré. Emlékszem, talán a harmincadik előadástól kezdve megérezhettem, megtanulhattam, hogy mit jelen az: főszerepet játszani – mert addig például fogalmam se volt róla, hogy ez mit jelent, azon túl, hogy többet beszélsz, többet vagy színpadon.

Megtanultam, hogy ha a jövőben fogok esetleg hasonló fajsúlyú szerepeket kapni, akkor azokat aztán majd hogyan menedzseljem később. Talán ez a pont volt az, amikor azt kezdtem érezni, többé már nem egy félszeg fiú, hanem magabiztos férfiú vagyok, vagy legalább is lehetek. Hisz tudom, hogy nem ebből „fogalmaztam” régebben, és boldog vagyok, hogy felépülhettem idáig!

Szeretem mégis a kis szerepeket is, szeretem megtalálni bennük, hogy mitől lehetnek azok fontosak, mi miatt lehet figyelni rájuk. Voltak, vannak mindig olyan előadások – Henrik, Szaturnusz gyűrűje, Lidércek, Shaxespeare, delírum – amelyekben kifejezetten hatványozottabb módon tudtam fejlődni.

Hogyan érzed, hova lehet érdemes még építkezni, bizakodva a jövőbe nézni, fejlődni?

Boldog és elégedett vagyok, bennem van az az energia,vágy, hogy az előttem lévő szerepeket vagy akár főszerepeket őszintén várjam – ha lesznek ilyenek. Remélem, hogy az előttem álló hosszú és boldog pálya során még sok lehetőségem lesz fejlődni. Azt érzem, hogy terhelhető vagyok, és tiszta szívvel várom a további terheléseket. És optimistán, bizakodva nézek a jövőbe, biztos vagyok benne, hogy lesz erre lehetőség!