"Számomra az ünnep: átmegyek a vízen, és nem süllyedek el!"

Az esztendő végén jólesik nem sietni, ráérősebben belemerülni egy-egy beszélgetésbe. Az ünnep előtt Molnár Piroska hívott minket magához, és szóba került a szolidaritás, az ide nekem mindent világa, egy közösség csapatszelleme, a beágyazott gyerekkori könyvek, az otthonról hozott tartás és szókimondás időtállósága, egy készülő monodráma Goebbels titkárnőjéről, a populista szólamok „eledele” és egy gyerekkori karácsony emléke…

Mit gondolsz, mi miatt lehet erő a szolidaritásban, az egymásra való odafigyelésben?

Ez nagyon „nehéz” probléma, ami már a Bánk bánnál kezdődik: „Adhatsz-é hát minden szűkölködőnek?”. Mindig eszembe jut ez a sor, ha az utcán meglátok egy koldust. Az ember önkéntelenül is a pénztárcája után nyúl, hogy kivegyen belőle annyit, amennyit nélkülözni tud, hogy odaadja. „Adhatsz-é hát minden szűkölködőnek?”… Amire az élet megtanítja az embert az mégis az, hogy sokan vagyunk itt a földön…és hogy az egoizmus haljon ki az emberből, mert nem én vagyok a legfontosabb, nem én számítok itt egyedül…! És nem az: „ide nekem mindent, mert csak egyszer élek, és nekem minden jár!”. …és főleg ez a „jár”! Senkinek nem jár semmi! Ha ez felnőtt korára letisztul, megérik az emberben, akkor máris egy kicsit könnyebb dolga lesz, másként tudja nézni a többieket, és ha úgy érzi – anélkül, hogy beleszólna az életükbe –, akkor esetleg igyekszik segíteni…

…persze, az ember fiatalon minden gólt maga akar berúgni, de hát egy idő után látnia kell, hogy az élet nem így működik! És akik erre nem jönnek rá, azok elkeseredett, sértődött emberek lesznek – márpedig a sértődött, elkeseredett embernél rosszabb nincs… Abból mindig valami rossz sül ki – sértettségből tenni, amit teszünk, az valami rettenetes!

…és akik össze tudnak fogni, ölelkezni, azokat már nem lehet megosztani…

Nagyon érdekes, mikor egy színházi együttes, egy társulat kialakul, akkor mindig csapódnak hozzájuk később még mások is, aztán szépen elmennek, kiesnek azok, akik érzik, hogy ők másképp gondolkodnak. Akik nem hajlandóak – nem belesimulni, hanem elfogadni -, hogy „mi” együtt vagyunk, együtt akarunk valamit! Volt egy csodálatos tanárom, Pártos Géza, ő mindig a futballhoz hasonlította a színészi munkát: a csatárnak az a dolga, hogy belője a gólt, a hátvédnek az, hogy a csatár lábára adja a labdát, a kapusnak pedig az, hogy kivédje. Arra kell törekedni egy színházon, egy előadáson belül, hogy úgy végezzem a munkám, hogy azt ne a másik helyett tegyem, hanem helyzetbe hozzam a kollégát, hogy vele együtt tudjunk valamit létrehozni!

…mert így nem lemondasz valamiről, hanem olyan képességeidet fedezheted fel, melyeket enélkül talán meg sem ismerhettél volna…

…de mire rájön az ember, hogy ezzel kap és nem veszít! Nem veszít, mert ha épp nem abban a pozícióban vagyok, ahonnan be tudnám rúgni a labdát, akkor bizony engedjem át annak, akinek épp olyan a szerepe, ahonnét be lehet „rúgni” azt a gólt.

©Szokodi Bea
Akkor nem lehet a végtelenségig az egymaguk gólt berúgóké a világ?

A világ nem arra lett kitalálva – legalábbis remélem. Mert a gól berúgókat nagyon meg kell támasztania egy körnek, mert különben nem tudják berúgni azt a gólt. Aki pedig hátulról előreszaladó, önkényes gól berúgó, annak lehet, hogy életében egyszer sikerülni fog, de ez a mindennapokban azért nem megy…

Az elmúlt évtizedekben „divatja” lett ennek a magányos gólt rúgni akarásnak?

Nem tudom, hogy divatja lett-e? Sokan nem jönnek rá arra, amiről itt eddig beszéltünk… Hiába érik el a felnőttkort – persze, az ember fiatalon minden gólt maga akar berúgni, de hát egy idő után látnia kell, hogy az élet nem így működik! És akik erre nem jönnek rá, azok elkeseredett, sértődött emberek lesznek – márpedig a sértődött, elkeseredett embernél rosszabb nincs… Abból mindig valami rossz sül ki – sértettségből tenni, amit teszünk, az valami rettenetes! Lehet, hogy ebből a fajta sértettségből talán egyre több van mostanság – és ahelyett, hogy kibeszélnék egymás között az ilyesmit az emberek, ahelyett kis mérges izéként mérgeznek maguk körül tovább lelkeket.

Ennek a belátását otthonról képes hozni valaki?

…vagy otthonról hozza, vagy talál egy olyan közösséget, ahol ezt meg tudja tanulni. Én otthonról is hoztam, hozhattam ezt, de azért fiatal koromban bennem is bennem volt ez a ki, ha én nem?! Aztán bekerültem egy olyan színházi közösségbe, amelyik egyszerűen rávezetett arra, hogyan is kell ezt. Nem hagyott bemenni az erdőbe, hanem valami jó útra irányított. Ennél nagyobb ajándékot az életemben nem is kaphattam! Ez volt az a bizonyos kaposvári közösség.

Emlékszem, albérletben laktunk egy idős házaspárnál a hátsó kis mosókonyhában, ahol a férfi valamikor állatorvos volt. Egyszer felszöktem a padlásra, tele volt rengeteg könyvvel. Csak utólag jöttem rá, amikor már megtudtam, hogy ki is az a Kosztolányi Dezső, hogy amit én olvastam egykor ott a padláson, az a gyermekkori emlékeiből írt Mostan színes tintákról álmodom.

Kaposvár nélkül jóval később, vagy esetleg meg sem tanulod?

Valószínűleg jóval később, vagy akár meg sem tanulom… Nagy fájdalmam lett volna, ha meg se tanulom! De akkor azt hiszem, a pályán sem tartanék ott, ahol most vagyok, ha időben nem terelgetnek arrafelé, amerre menni kell. Fiatalon kicsit amolyan hályogkovács módjára él az ember, azt hiszi, hogy ő a világ közepe, miért is ne hinné fiatalon! És ezt, hogy nemcsak én vagyok a világ közepe, hanem sokan vagyunk a világ közepe! –, ez külön ajándék, megúszni úgy, hogy ne maradjon benned tüske.

Vannak, léteznek ma olyan közösségek, mint Kaposvár? Sokszor tapasztalom, hogy a mai fiatal generáció jóval tovább megmarad ebben az én vagyok a világ közepe világlátásban.

Nagyot változott a világ: eluralkodott ez az egyszer élek, ide nekem mindent, ez a nem gondolni a jövő nemzedékre. Ha mi reánk nem gondoltak volna a dédszüleink, nagyszüleink, akkor most nem lenne itt semmi! De divat is lett legyinteni az előző nemzedékre !

©Szokodi Bea

Ez minden nemzedékben így volt?

Mi azért úgy kezdtük, hogy tisztelni kell az „öregeket”! Persze mi az, hogy tisztelet? Természetesen nem az, hogy letérdepelsz eléje, vagy leteríted előtte a kabátodat a sárba, hogy arra lépjen. Meg kell hallgatni egy idősebb, sokat tapasztalt embert, mert ő már átélte azt, amiről beszél! „Csak képzetet lehet feledni…! – mondja József Attila, de amit megéltél, azt nem lehet elfelejteni, az beleivódik az emberbe, és át is tudja adni!

Lehet, hogy ezen a megélésen áll, fordul meg a dolog? Lehet, hogy ma már a meg- és átélés egészen más, kevésbé mély talán?

Igen, valószínűleg felületesebb! Nagy általánosságban – tisztelet a kivételnek – felületesebb. Űzik magukat, sok fölösleges dolgot kell csinálniuk a fiataloknak, és úgy érzik: nem marad idejük semmire! Nem hagyják csak úgy tűnődni őket, rácsodálkozni valamire, hanem gyerünk, gyerünk, mert egyszer élünk!

…meg kell mondani, ha valami olyat látsz, ami… Ahogy a szülők is megmondták egymásnak, nekünk is, ha valami nem tetszett, de sohasem bántva! – ez az érted haragszom, nem ellened. Mert eljön egy pont, amikor meg kell mondani!

…nem hagyják őket sem tűnődni, …sem olvasni. Ennek pedig a nyelvi kifejezőkészség látja kárát, említem ezt most valakinek, aki színészi beszédet tanított jó pár évfolyamnak a színművészetin…

Nem hagyják őket olvasni. Ahelyett, hogy levennének egy könyvet, és utánanéznének valaminek, ahelyett már megnyomják a Google-t, és ott találnak valami felületes választ… Nekünk még csak rádiónk volt, ami persze szólhatott a háttérben is, televízió náluk még szóba sem jöhetett, pláne nem, hogy egész nap nézzük! – hetenként egyszer, és akkor is csak valami csemegét. Az olvasás volt az egyetlen, amiben igazán el lehetett merülni. Én odáig vittem ezt, hogy édesanyám már beágyazta a könyvet a sok, egymásra rakott dunyha közé, hogy ne találjam meg! Avagy a középiskolai kollégiumban – ahol este tízkor eloltották a lámpát –, a paplan alatt elemlámpával olvastam – jól tönkre is ment a szemem… De hát az ember szükségét érezte ennek, és megtanulta, hogy mennyit képes ez adni neki! Egy jó könyvből látod azt a világot, amit leír, elröpíti a fantáziádat. Olyan világokba, amelyeket ha csupán körbenéztem volna ott falun, akkor nem láthattam volna. Emlékszem, albérletben laktunk egy idős házaspárnál a hátsó kis mosókonyhában, ahol a férfi valamikor állatorvos volt. Egyszer felszöktem a padlásra, tele volt rengeteg könyvvel. Csak utólag jöttem rá, amikor már megtudtam, hogy ki is az a Kosztolányi Dezső, hogy amit én olvastam egykor ott a padláson, az a gyermekkori emlékeiből írt Mostan színes tintákról álmodom. Fogalmam sem volt még akkor, hogy ki az a Kosztolányi, de ott találtak rám zokogva órákkal később a könyv fölött, mert nagyon megfogott a dolog. A jó irodalom rögtön megfogja a nyitott lélekkel olvasót.

Hogy látsz minket: az utánad jövő nemzedékekből ez a fogékonyság mi miatt veszhetett el, ha ugyan elveszett…?

Nem veszett el! Ugyanúgy megvan, csak, mondom, másfelé tereli őket az élet! Gondold el: a gyerekek reggel nyolcra berohannak, egész nap, este tízig ott vannak, néha még éjjel is próbálnak egy következő vizsgára is – például a főiskolán, ma már egyetem –,hát mikor olvassanak?! Mikor? Sokkal könnyebb, gyorsabb megnyomni azt az izét…

©Szokodi Bea

…de az igény ott van, lenne rá…

Igen, az igény az ott van! A nyarakon nem volt semmi más, olvasással teltek el, legalábbis nekem. Ám már akkor is voltak olyanok is, ilyenek is, mint ma. Sokszor kérdezik tőlem, hogy vannak-e olyan „nagy” színészek, mint a…? Igen, vannak!! A mai kornak is van Sinkovits Imréje Bessenyei Ference, Tőkés Annája, akár a réginek!

Honnan hoztad, hozod azt a belső tartást, amelytől Molnár Piroska mindenféle mondvacsinált politikai és egyéb szekértáborok felett is képes egységet teremteni, otthonról?

Otthonról is, és az évek alatt is „szedegettem” magamra, magamba –, és ahogy már mondtam: életem legnagyobb ajándéka, hogy akkor, ott megtaláltam magamnak azt a kaposvári közösséget, mert szinte mindent annak köszönhetek!

…és a családból?

A családból nem igazán, édesanyám volt csak, bár volt egy nagy család, egy tágabb: sok nagynéném, rengeteg unokatestvérem volt, és én voltam a legfiatalabb, mert későn születtem. Ők „kézről kézre” adtak, és így az egy közösségre és az egymásra való odafigyelést ebből a nagy családból is tanulhattam, hozhattam magammal.

A darab százkét éves nénije, Goebbels egykori titkárnője is ezt mondja: „Valami hülye meggondolatlanságból kerültem abba a pártba, amelyikbe akkor mindenki belépett!” Mégis összességében elismeri, megvallja: „Nem tudtuk, mit zúdít ránk Hitler!” „Jött a nemzeti szocializmus, és mentünk, éltettük a Führert!” Fiatalon inkább foglalkoztak azzal, hogy szűk szoknyát vagy amolyan tehenészlány szoknyát viseljenek, mintsem azoknak a beszédeknek a tartalmával, melyeket akkortájt Hitler mondott.

…ahogy ezt a finom, ám kérlelhetetlen szókimondásodat is?

Ez akkoriban a faluban és a családban is természetes volt nálunk: meg kell mondani, ha valami olyat látsz, ami… Ahogy a szülők is megmondták egymásnak, nekünk is, ha valami nem tetszett, de sohasem bántva! – ez az érted haragszom, nem ellened. Mert eljön egy pont, amikor meg kell mondani! Aztán ezt később meg lehet vitatni, és lehet, hogy másnap már be is látom, mikor magam is átgondolom. A nyitottságot nem szabad elveszíteni, pláne egy színésznek, nem! Az örök gyermekit meg kell őriznie magában, különben nem tud miből táplálkozni.

…ha már nyitottság: most kezdesz nemsokára egy monodrámát próbálni egy náci titkárnőről – ez is ennek a nyitottságodnak a része?

Ez igazából Orlai Tibor ötlete volt, én általában nem szeretek egyedül kiállni.

Miért nem szeretsz?

…de azért a monodrámákat szereted, nem?

Igen, nézni szeretem! Most majd elválik, hogy játszani is szeretem-e? Érdekes a történet: érdekes, hogy hogyan keveredhet valaki fiatalon, ifjonti lelkesedésből valami olyanba, amelyről akkor még nem látta, sejtette, mi is lesz majd a vége. A darab százkét éves nénije, Goebbels egykori titkárnője is ezt mondja: „Valami hülye meggondolatlanságból kerültem abba a pártba, amelyikbe akkor mindenki belépett!” Mégis összességében elismeri, megvallja: „Nem tudtuk, mit zúdít ránk Hitler!” „Jött a nemzeti szocializmus, és mentünk, éltettük a Führert!” Fiatalon inkább foglalkoztak azzal, hogy szűk szoknyát vagy amolyan tehenészlány szoknyát viseljenek, mintsem azoknak a beszédeknek a tartalmával, melyeket akkortájt Hitler mondott. A hangvételüktől ő is viszolygott, és ez a viszolygás már távol is tartotta attól, hogy mélyebben is belegondoljon. Csak sodródott, ahogy akkoriban sokan mások is csak sodródtak… A Cabaret elején, amikor az a náci fiú énekli harsányan azt a dalt, tiszta szívvel, őszintén, akkor a következő vágókép egy öregemberé, aki őt hallgatja, és látszik az arcán, hogy ebből egyszer majd valami borzalmas tragédia lesz… A fejvesztett, előrefelé rohanó, menetelő lelkesedés valahol ki is rekeszt… És a kirekesztés mindig őrületes veszélyeket rejt magában!

Nagy fájdalmam lett volna, ha meg se tanulom! De akkor azt hiszem, a pályán sem tartanék ott, ahol most vagyok, ha időben nem terelgetnek arrafelé, amerre menni kell. Fiatalon kicsit amolyan hályogkovács módjára él az ember, azt hiszi, hogy ő a világ közepe, miért is ne hinné fiatalon! És ezt, hogy nemcsak én vagyok a világ közepe, hanem sokan vagyunk a világ közepe! –, ez külön ajándék, megúszni úgy, hogy ne maradjon benned tüske.

…és ezt mindig, minden korban valaki vagy valakik meglovagolják…

Igen, mert azt nagyon könnyű! „Jönnek, elveszik a munkád, beköltöznek a házadba…!” Persze, persze…! Ezzel mindig fel lehet piszkálni embereket, hát hogyne! Ezt lovagolja meg minden olyan rendszer, amelyik rosszat akar… Mert a megosztani tudásból kovácsol önmagának létet.

…és így „ünnepelteti magát”. Tényleg – hisz ez egy karácsonyi interjú: számodra mit jelent az ünnep?

…valami nagyon szép jut most eszembe: kislánykoromban, talán négy-öt éves lehettem, tanyán laktunk, emlékszem, és óriási hó esett karácsonyra. Olyan hideg volt, úgy megfagyott a teteje, hogy én a hó tetején egyik tanyáról a másikra át tudtam menni, egészen végig nem süppedtem bele! Azóta is ez az „átmegyek a vízen” lelki „lebegése” jelenti kicsit nekem az ünnepet. Az az érzés jut eszembe az ünnepről, hogy megyek valami fölött, és nem süllyedek el!