Mi a mienk?

…ez az, amit nehéz pontosan megmondani, mert az objektív, leltárszerű felsoroláson túl legalább ennyi szubjektív elemet is tartalmazhat egy-egy ilyen „lista”, amely nemcsak a tulajdonviszonyok miatt lehet fontos, hanem a saját identitásképzésünk okán is. Tena Stivicic 3tél c. drámáját Alföldi Róbert rendezte nagy, mindent lefedő és egyben bármikor lerántható abrosszá, terjengősségében is beszédes előadássá a Radnóti Színházban. Olyanná, melyben, a horvát történelem elmúlt évszázada és a mienk kísértetiesen fedi, takarja egymást – és ha valami mégis kilátszik alóla, azzal meg muszáj kezdeni valamit, ha szeretnénk, ha nem.

Terebélyes étkezőasztal uralja a színpadot. Asztal, amit körbe lehet, kell, szabad, illik ülni. Amely köré oda telepedhet a család apraja-nagyja, az is, aki szeretne, s az is, aki kevésbé. Az asztal felett álmennyezetszerűen függ valami, melyet LED-sor keretez, mindig más színű, tónusú fénnyel világítva meg az alatta ülőket (díszlet-jelmez: Kálmán Eszter). Így lesz hol fényképszerűvé, hol nagyon is pszihodelikusan modernné az, amit épp látunk. Egyszerre történelem és jelen. Mert itt a múltbeli és a jelenkori, mint mindig, minden igazán jó előadásban, egy és ugyanaz, és csak ránk van bízva, hogy mikor épp melyik vetületét, arcát engedjük magunkhoz közelebb.

Lucija Kos (Sodró Eliza) esküvőjének előestéjén a nagy napra összegyűlik a család a vacsorán, melyet az apa, Vlado Kos (László Zsolt) pohárköszöntője nyújt el a végtelenségig. Ám ebbe a hosszúra nyúltságba in medias res belesűrűsödik a horvát néplélek és viszonyrendszer tökéletes keresztmetszete.

László Zsolt Vladója egy olyan tőrőlmetszett horvát családapát hoz közénk, hogy egyszerre hüledezünk a hímsovinizmusán és a papucsférj hímsovinizmus alól kikandikáló valóságosságán. És máris otthonosan érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy civil kurázsi híján marad a papolás, az ideológiagyártás és saját lelkünk megnyugtatása.

Innentől kezdve, bár a miliő és a színészi összjáték egy autentikus horvát családot állít elénk a maga horvát történelmével, ám az egyezések, az áthallások pont ennyire autentikussá lesznek.

Három kor, három idősík, három tél, de mindegyik annyira a jelen kataklizmái, személyes és kollektív sorsfordulatai felé tart, hogy ebbe az egyre gyorsabb iramban robogó haladásba minden beleszippantódik és egyetlen egésszé áll össze. Észrevétlenül is Kováts Adél Karolinája köré rendeződnek a történések, hisz ő volt egykor annak a háznak a ’45 előtti, arisztokrata tulajdonosa, amelyben most a másnapi esküvőre készülődnek.

Kováts Adél naivan gyermeki, ám józan realitással, kissé kétkedő, mégis megtörhetetlen életerővel bíró Karolináját nézve megérted, hogy a tulajdon és a tulajdonlás méltóságának evidenciáját semmilyen mai harácsolás nem képes sem eltüntetni, sem felülírni, bárhogy is próbálkozzon ezzel Lucija Kos a családba épp enbeházasodó férje,vagy épp az újgazdag öntudatra ébredt Lucija maga.

Itt persze minden nő elvileg mellékszereplő lenne, hisz a hangoztatott hímsovinizmus ezt a szerepet szánja csupán nekik, de ez csak a külcsín. Mert itt minden nő jobb híján, talán a férfiak nagyszájú, ám annál töketlenebb mentalitása miatt – igazi főszereplője, tartópillére lesz nemcsak a családnak, hanem végső soron a horvát nemzetnek is.

Tóth Ildikó Masája Vlado feleségeként oly makacsul állhatatos szívóssággal tart ki a beszélgetések során a tények és a saját olvasata mellett, hogy kétségünk sem lehet, ki viseli, viselné, hordaná a nadrágot, kalapot. Masája, bár látszólag könnyen rávehető az asszony, hallgass a neved szerepére, ám ez inkább csak kedveskedő, a másikra ráhagyó engedelmeskedés, mögötte azonban kérlelhetetlenül él és izzik a parázs, az, amely mindig, mindent másodpercek alatt képes lángba borítani.

Épp úgy, mint Bata Éva Alisája, ki látszólag csendben vagy csak épp duzzogva tűri az apja, Vlado által ráosztott Amerikába kivándorolt, önmegvalósító nő szerepét, ám a végén pont ő az, aki saját testvérének is képes nekimenni, mikor az újgazdag, pénzért mindent megveszek magamnak hozzáállásáról tudomást szerez. Alisájának női és egyetemes lelkiismeretét szájunkat tátva nézzük.

Ám még ezt a fajta szájtátva figyelést is képes Sodró Eliza Lucijája tovább srófolni, amikor a záró monológjában, üvöltésében odaáll az újgazdag férje mentalitása mellé, igazolva, hogy ez a ház neki jár, őt illeti, legyen ennek bármi is az ára. Egészen döbbenetes Lucijájának ez a hirtelen kirohanása. Döbbenetesen élő, mai, és sajnos túlságosan is ismerős. Mert Alföldi Róbert rendezésében ez a 3tél túlságosan is közelről lesz ismerős, és ebből a közelségből érteni igazán meg, hogy mi és miért lenne vagy sem a miénk.

(2023. október 26.)