Felkészülés mint életmód

…avagy szakadatlan játék önmagunkkal, kicselezése saját természetünknek, miközben elvileg a legnehezebbre, a saját életünk végére készülnénk fel így. És ha mindezen még szórakozni is tudunk, vagy legalábbis teljesen feloldódni benne, akkor mindez egyáltalán nem volt hiába. Cseri Hanna Ladislav Fuks Mundstock úrját adaptálta és rendezte a Gólem játékterébe a bialystoki Aleksander Zelwerowicz Színművészeti Akadémia hallgatójának vizsgaelőadásaként, a Gólem Színházzal és a FreeSZFE Egyesülettel közösen egészen hátborzongatóan humoros, minden sötét tónusával is életigenlést sugárzó, igazán nagyívű, távlatokba helyező felnőtt bábelőadásként. Szájtátva nézzük, és közben a lelkünk tanul, mélyül, gazdagodik.

Csupa ablak a világ. Nincs két egyforma, mert a világ, amelyben élnünk lehet, élnünk kellene, az sem egyöntetűen azonos. Mindenkinek a saját méretű, alakú ablaka adatott arra, hogy rálásson mindarra, ami körülötte, benne zajlik. A színpadkép is megannyi rolettával elsötétíthető ablakkeret-kollázs ebben az előadásban (látvány- és bábtervező: Virág Vivien), ahol minden jelenet, helyszín, idő- és térváltás egy-egy újabb, másik ablakkeretben játszódik. Avagy kirakatban, ahol bábfigurák eleven játékát nézzük mindenbe belefeledkezve, mint karácsonyi játékkirakatok előtt megbűvölten orrukat az üvegtáblához nyomó felnőtt gyerekek.

Cseri Hanna pont erre a létélményünkre játszik rá, depláne akkor, amikor egy holokauszt túl- és átélési történetet akar elmondani bábokkal nekünk -, ami eleve, első ránézésre is rendhagyóan szürreális és pikáns módja, eszköze az ilyen sorsélmény bemutatásának. A lehető legkevésbé kézenfekvőnek gondolt formában elmondani valami elementárisan fontosat arról, ahogy minden minket alapjaiban érintő kataklizma közepette élnünk kellene.

Rendezésében bábként való rángathatóságunkat és a saját életkörülményeink bábként magunk által mozgathatóságát állítja  egymás mellé és egymással szembe. Ezzel a kettősséggel játszik az előadás, de úgy, hogy megdöbbenünk rajta, ám ez a megdöbbenés igazán erőt adó.

Egyetlen hatalmas, bábjátékkal, sok-sok szereplővel kísért  monológ, Mundstock úré (Ruszina Szabolcs), ez a darab, tökéletesen bábra „preparálva”, úgy, hogy „átsüssön” rajta mindannak a tipródásnak, önszórakoztatásig menő öncsalásnak a szürreális tovább már aligha feszíthető volta, amit egy deportálási behívóparancs „várása” jelenthet. Ruszina Szabolcs úgy ad életet ennek a nagy, horgas orrú, nyúlánk, saját maga sokadalmas gondolataitól meggörnyedt Mundstock úrnak, hogy abból elevenen lüktet a tipródás, az önmaga és mások ámításának megállíthatatlanul intenzív jóakarata. Az önnarrálás minden emberi kínt, küszködést felülírni, überelni képes dinamizmusa.

Főleg úgy, hogy Mundstock úr tudatából nem csupán egy, hanem mindjárt egyszerre kettő is van: garantált a folyamatos párbeszéd, a folytonos kontrázás. Ez a bizonyos „másik” Mundstock úr, ez a Mon (L. Nagy Attila) szűnni nem akaróan sulykolná Mundstock úrba mindazt, amivel nem akar, vagy egészen másként, önámítóan akarna szembenézni, miközben kis sparheltjén, a félhomályos, ablakkeretnyi lakásában a kásáját főzi nap nap után, latolgatva, hogy kiket vittek el, és kik maradtak még itt a zsidó ismerősei közül.

Nagy Attila egészen virtuóz módon szólaltatja meg ezt a másik ént, amelyből egyszerre világlik át a totális realitással való számvetés és egyben az a letörhetetlen derű, felboríthatatlan optimizmus, amely élni akarna akkor is, amikor minden életre okot, remény adót már rég fölszámoltak a nácik zsidómentesítésükkel.

Mundstoc úr, amíg lehet,  folyamatosan átjár „jövendőt mondani” a Stern családhoz, akik egy másik ablakkeretnyi világ-valóságban élnek, ahol Bánky Sára vehemens Stern nagyija igazi matrónaként egyszerre issza, és pont ugyanazzal a lendülettel kérdőjelezi is meg nyomban Mundstock úr szentenciáit.

S ebben a családban Hrisztov Toma Simon Sternje oly életerős vehemenciával cáfol rá vagy épp fogadja el Mundstock úr szavait, hogy az már önmagában is képes ennek a mundstock-i önámításnak, delíriumnak saját létjogosultságot adni. Nem is csodálkozunk, mikor Náci tisztként Hrisztov Toma pont ilyen kibillenthetetlen tudatossággal a zsidókat begyűjtők egyikét alakítja, vagy épp Pazurek urat, a péket, aki gyakorlatiasságával épp ilyen lendülettel foszlat semmivé minden nehezen összetákolt ábrándot.

Aztán persze Mundstock úr is nekifog egészen gyakorlatiasan a felkészülésnek a koncentrációs táborban való életre: elkezdi például gyakorolni, hogy hogyan is cipelje majd a behívó parancsot követően bőröndjét. És hogy ezt még lehet fokozni? Hát persze: minél kegyetlenebb mindaz, ami szemközt jön velünk, annál mélyebbre és egyben életigenlőbb mélységekbe jutunk, juthatunk.

Rozs Tamás „vezényletével’ szép lassan, mint csepegő vízcsap cseppjei sorjáznak elő a zenészek, kezében kinek-kinek a maga hangszere: Rozs Mirkó Benjámin, Egyed Hunor, Tóth Roland – az élő zene egyszerre tesz mindent idézőjelek közöttien még drámaibbá, illetve meg- és elemeltebbé.

És nézzük Mundstock úr egyre jobban a lét vége felé menetelő életét, bár persze, mondanunk sem kell, hogy egészen biztosan nem a koncentrációs tábor vet véget eme földi létének… Nézzük a nagyon is eleven, igazi tehetséges szenvedéllyel vagy épp pont szenvtelenséggel mozgatott bábok játékát, és irigykedünk. Joggal. Mert saját életünket beszorítani és kiszorítani látszó helyzetek és körülmények között nekünk is jól jönne efféle máshonnan eredő, és talán egészen mást is eredményező „mozgatottság”. Mert az ilyen már magában is felkészülés, egy saját magunk által mozgatott „életmód”.

(2022. november 17.)

Csatádi Gábor