Advent, vagy amit akartok…
december 15., csütörtök Kovács Máté
A villanypásztor
– Mért nem fojtja meg – kérdeztem az anyámat, ha mindenható?
Mentünk haza a templomból. Követ rugdostam. Ünnep volt. A pápai himnusszal zárt a mise.
– Ne tedd tönkre a cipőd – mondta, s hogy kicsoda.
– Hogyhogy kicsoda? – kérdeztem vissza.
– Hogy kicsoda mindenható – pontosított az anyám.
– Hát az isten.
– És kit kéne megfojtania?
– A pápát.
– A pápát! – hökkent meg az anyám. Mért pont a pápát?
– Nem azt éneklik örökösen, hogy fojtsd meg isten Szentatyánkat Krisztusnak helytartóját.
– Nem azt.
– Nem? Hát mit?
– Hogy tartsd meg isten…
– Tényleg? – csodálkoztam el. Akkor a pápa soha nem fog meghalni, mert ha az isten mindenható, nyilván megtartja. Nem értem… Nem az a cél, hogy minél előbb a mennyországba kerüljünk? Akkor mégsem az a fontos? Hogy van ez az egész?
– Istenem – mondta anyám lemondással, mi lesz ebből a gyerekből.
– Huligán – vágta rá a nagyanyám, mert éppen haza is értünk, hogy huligán leszek, olyan loboncos hajú, amilyenek Pesten galeriket szerveznek. Így mondta, többes számban, mert amit Pesten csináltak, az általában többes számban volt. Pesti nem is létezett vidéken, csak pestiek, akik nem kocsmába mennek, hanem kocsmákba járnak, meg mozikba és színházakba, nem boltban vásárolnak, hanem boltokban lófrálnak.
– De az biztos – mondtam, leragadva még mindig a pápai himnusznál, hogy a Szabó Pityu bácsi azt énekelte, hogy fojtsd meg. Ott álltam mellette és hallottam.
– A Szabó Pityu bácsi – mondta anyám, még azt se tudja kimondani, hogy Szabó Pityu, mert nemcsak a máját, a fogait is szétitta. A nyelve meg, akár egy darab deszka, bemerevedett a pálinkától.
– Néha azért megpofozhatna az apám – mondta a nagyanyám, mert annyira felborzolta ez a pápaügy, hogy ne beszéljek örökösen ilyen hülyeségeket. Néha nem ártana. Legalább jelzésszerűen, hogy tudjak tájékozódni, mit lehet, mit nem. Mint a tehenek a villanypásztornál, ugye. Megvágja az orrukat az áram, aztán nem próbálkoznak többször elkódorogni, de még a drót közelébe se merészkednek.
Az apám néha meg is tette, de ez az idő most nem volt nála a néha. A nagyanyámnak egyébként mindig minden máskor volt, mint az apámnak. Ha valamiért a nagyanyám beárult, akkor az apám száz százalék, hogy nem büntet meg. Úgyhogy a nagyanyám haragjával kifejezetten meg lehetett úszni a pofonokat. Szóval az apámnak most nem volt néha. Csak annyit mondott, ha így folytatom, akkor esetleg úgy járok, mint az unokatestvéreim, a keresztapám fiai, akiknek nem hozott karácsonykor karácsonyfát a Jézuska. Mert nem minden Jézuska olyan engedékeny, mint a mi Jézuskánk, aki, ha kell, ha nem, hozza a csomagokat, pedig meg sem érdemlem, majd egyszer megelégeli, ha nem változok.
Hosszan ecsetelte a Jézuska-ügyet, de nem nagyon figyeltem, mert megint csak nem értettem, hogy most ez is hogy van. Több Jézuska van? – törtem az agyam. Az hogy lehet? És van közöttük olyan, amelyik nem szeret mindenkit egyformán? Feloldhatatlan ellentmondást éreztem az eddigi Jézuska-képem és az apám által sugallt között. Oda is mentem a nagytestvéremhez, hogy tisztázzam a dolgot, mégiscsak ő a nagytestvérem.
– Nem igazságos a Jézuska – mondom neki, meg hogy van ilyen is, meg olyan is, hogy én ezt egyáltalán nem értem.
– Ide figyelj, annyi fajta Jézuska van, ahány ember – mondta nagyképűen, ahogy a nagytestvérek általában beszélnek a kistestvérekkel.
– Micsoda? – képedtem el. Nekem már azt is olyan nehéz volt megérteni, hogy egy isten van, de abból az egyik a Jézuska, a másik az Atya, a harmadik… stb. De hogy az egy nem is három, hanem milliárdnyi – ezt egyáltalán nem tudtam felfogni. Hogy mennyi? – kérdeztem, hátha rosszul értem.
– Ahány ember – mondta.
– Az hogy lehet?
– Az életkorod – mondta tudálékosan, nem teszi lehetővé, hogy ezt elmagyarázzam neked. Ezzel elfordult, hogy tovább vacakoljon a detektoros rádiójával.
Nagyon földühített a nagytestvérem öntelt modora. Azért mit képzel, mert kicsit idősebb, már ennyire lekezelheti a kisebbet? Azért álljon meg a hegyi menet, nem igaz? Ezt azért mégsem hagyhatom annyiban! Nem elég, hogy ez a Jézus-dolog így öszszezavart, még ő is. Hogy jön ő ehhez?
Néhány napja üvegezték a verandát, mert az apám mikor behozta a kettőslétrát, hogy megszereli a villanyt, ahogy fordult, az egyik nagyablakot kinyomta. Káromkodott, hogy persze ez is a gyerekek miatt van, mert minden vackot szétdobálnak. Neki is döntenie kellett, hogy vagy orra bukik egy játékban, vagy kitöri az üveget. Azt nem kockáztathatja, hogy ezzel a bazinagy falétrával elhasaljon. Ő mégiscsak többet ér, mint egy vacak üvegtábla. Anyám nézte a verandát. Nem volt semmi a földön. Mire az apám, hogy most tényleg nincs, de mindig van, és ő már teljesen hozzászokott, hogy úgy járjon a lakásban, mintha mindenütt volna valami a földön, olyan idétlen ugráló mozgással, és azt egy ekkora létrával marha nehéz. Szinte lehetetlen. Szóval – gondoltam, most már mindegy, van-e ott játék vagy nincs: az ablak mindenképpen miattunk tört ki.
Másnap jött Laci bácsi, és berakta a táblát. Prímán elhúzta a gittet a széleken. Olyan szép sima lett. Nagyon ügyesen tudta Laci bácsi. Tényleg. Gondoltam, én is megpróbálhatnék ezzel a gittel valamit kezdeni, a gyurmám már rég összeszáradt, mert ugye nincs olyan gyerek a világon, aki a gyurmát elcsomagolná. Meg ott van még az is – kötöttem egymáshoz a két gondolatot, hogy a bátyám is milyen szemét volt velem…
Szóval pár nap telt el az üvegcsere óta, az anyag még friss volt. Délelőtt odalopóztam, és ameddig elértem, szépen kikotortam a puha gittet. Egy sarkocskát hagytam csak. Oda szépen, jól olvashatóan belekarcoltam, hogy há eff. Ez volt a bátyám monogramja. Hogy mindenki számára egyértelmű legyen, ki a tettes.
A faterom ahogy hazaérkezett a munkából, nem rögtön, csak egy órával később ment ki az udvarra, s odanéz az ablakra. Eddig minden jól megy – gondoltam magamban. Odanéz, hogy valami megváltozott. Mi is az? – hirtelen nem értette. Mintha nem így lett volna még reggel. De micsoda?
Na ekkor, amikor a de micsodát gondolta, robbant ki, hogy az a…, meg ez a…, meg azt a… Szóval csak úgy pengtek a szavak az új ablaküvegen. És nézi, hogy há eff, akkor még tovább mondta, amit egyébként nem is szabad mondani (ezt csak mellékesen jegyzem meg, pláne gyerekek előtt). És fordult egyet, odalépett mellém. Most van az a bizonyos néha, amikor, de ezt már nem tudtam végiggondolni. Lendült vállból a karja, és durr egy pofon.
Nagyon rosszulesett ez az igazságtalanság. Ott volt a tettes monogramja. Ezen aztán még gondolkodni sem kell, annyira magától értetődik. De akkor mért én kapom a pofont?
Ültem a hokedlin a konyhában. Egyik arcom lángvörös volt, a másik kicsit halványabban lángolt. Ez egy igazságtalan világ – gondoltam, a pápa örök életű, és soha nem fog a mennyországba kerülni, a Jézuska ilyen is, meg olyan is, a faterom pedig az egyértelmű bizonyítékoknak sem hisz. Micsoda világ ez – gondoltam kedvetlenül, hogyan is lehetne ebben eligazodni?
Háy János
