…ami nincs, és mégis van

…az épp az, ami ködbe vészőnek, sohasem létezettnek, örökké csak a képzeletünk által kergetettnek látszik. Pont ezek a dolgok azok, amelyek a legnagyobb befolyással vannak ránk, nem hagynak nyugodni, és ki tudja, miért, de mégis folyton űznek, hajtanak előre. Bodó Viktor Franz Kafka Kastélyát rendezte megfoghatatlanul valóságos, nyomasztóan idegesítő és felszabadító lidércnyomássá a Vígszínházban, amelytől szemünk, szánk, fülünk és lelkünk nyitva marad – egyszerre káprázik el és eszmél arra, ami nincs, és mégis van. Totális színházi élmény: egyszerre kafkai és bodói – tökéletesen lehetetlenül igaz.

Hatalmas, be nem járható és legfőképpen át nem látható, toronymagas, zártszelvényekből épített állványzat uralja a vasfeketéjével a színpadot, amelyet vastagon borít a füstgépből kiáramló, sejtelmes, gomolygó füst köde (díszlet: Schnábel Zita), s olyanná tesz mindent, amiből talán sohasem lehet kikeveredni. És talán nem is vágysz kikeveredni, ki tudja?

Ide érkezik K, a földmérő (ifj. Vidnyánszky Attila) kopottas, barna bőrkabátban ácsorog, bebocsájtásra várva. És már itt, ebben a pillanatban kezdjük érezni, sejteni, hogy ez az egész egy igazi, rakásnyi lehetetlenség, a legtökéletesebben felépített, minden érzékszervünket kápráztatóan igénybe vevő, olyan színházi minőségben, mennyiségben, ami után csak jólesően vágyakozni lehet.

Mert ahogy Orosz Ákos Művezetője gyanakvó, értetlen együgyűséggel már az érkezésekor szinte zavarja, máris száműzné K-t az építkezés területéről, abban a szögletes mozdulatsorban már kicsiben, mint cseppben a tenger, ott rejlik ennek az egész kafkai, enyhén tudathasadásos, mégis magát pont így és ekképp a legkomolyabban vevő valóságnak minden sava-borsa, amit a rendezés hol mértéktelenül, hol mértéktelennek ható, de gondosan felépített precizitással adagol.

Adagol, vagy épp jótékonyan ömleszt a Duda Éva által koreografált mozgás- és mozdulatsorokon keresztül, mely  minden karakter játékához, mint kiegészítés, ráadás, felülfűszerezés zúdul, hogy egy pillanatig se érezzük azt, hogy itt száz százalékig a normalitás és a realitás vidékén, falujában, kastélyának környékén járunk.

És mindehhez adódik még a Klaus von Heydenaber válogatta zene és a Keresztes Gábor tervezte hanghatás milícia, ami egyszerre hol eláraszt és elandalít, mintegy elbizonytalanítva, vagy épp hamis biztonságérzetbe ringatva afelől, hogy itt úgy alapvetően, összességében mégis minden  rendben van, hisz a világ amúgy is minden szögletében pont így működik, mint itt.

Avagy mégsem? Hisz ahogy Vidnyánszky Attila földmérője nem tud eljutni a megbízójához a kastélyba, és ahogy az ég, azaz az őt körbe vevő minden más szereplő ebben K-t „akadályozza”, ügyes-bajos, ténylegesnek ható és ténylegesen valóságos nehézségekkel, problémákkal feltartóztatja, az olyan precíz, koreográfiai, játszási fegyelmet igényel, amit ilyen nagyszínházi közegben ritkán látni és csodálni. Mindenkiről lepattan, mert mindenki lepattintja, és tényleg:

Vidnyánszky Attila a gumi- és pingponglabda bravúros elegyével szökell, mászik, esik, zuhan, pattan vissza mintegy ráadásképpen a mellé a színészi játéka mellé, amelyben a hivatal által a végletekig bolondját járatott kisembert hozza közénk. Ha önmagában nézzük, akkor túlontúl soknak hat, ám az előadás egészeként tökéletesen arányos, a koncepciót pont így erősítő, támogató.

Mert bármennyire is egyemberes show-nak hat, mégsem az ez a rendezés. Legfőbb, tömegében is talán a „legnyomósabb” érv, párhuzam erre a már említett díszlet. Mert Bodó Viktor egyetlen grandiózus, svájci óra pontosságával megkonstruált színházi felépítményben, látomásban hozza el nekünk azt a kafkai létélményt, ami pont így lesz egyszerre a reálisnak és a szkizoidan szürreálisnak a jól eltalált és megvalósított elegye.

Olyan, amelyben Hegedűs D. Géza Elöljárója nagystílűen lekezelve „zavarja” folyton el a kastélyba munkájának elkezdésére igyekvő K-t, hogy azt érzed: itt egy se normális K-n kívül. És talán tényleg: Artúr (Zoltán Áron) és Jeremiás (Karácsonyi Zoltán), K két segédje, a világ két leszívélyesebb és legsegítőkészebb szent ügyefogyottja másodpercek tört része alatt töltik meg a teret és időt a képtelenség tökéletesen hiteles, kínosan röhejes tehetetlenségével és lehetetlenségével.

Radnay Csilla bumfordi, tajtékpipázó, minden életkedvet elvevően kekeckedő Kocsmárosnéja, az elutasításra mindig okot találó Liftkezelő (Borbiczki Ferenc), akinek liftjével persze hogy csakis  a süllyesztő irányába lehet  menni – és Méhes László tőrőlmetszett hivatalnok kaliberű Tanítója mind, mind fokozza azt a szürreális tébolyt, amiben ezt a bizonyos kastélyt lehetetlenség elérni bármikor is.

Ámbár lehet, hogy ez a végeláthatatlan állványzat, amelyről szinte mindig, képletesen és szó szerint is lepattan K, maga a Kastély? Avagy egyszerre bennünk és körülöttünk ez a talán nem is létező, és a nem létezésében is legvalóságosabb épület? Egymás és önmagunk számára mi magunk vagyunk ez a kastély? Bodó Viktor rendezését és az előadás társulatának játékát nézve bármelyik lehet, és pont ez a bármelyikség az, ami nehezen feledhetően egyszerre varázsol el és józanít ki.

(2022. október 8.)

Csatádi Gábor