Éljenek a vértanúk!

…addig mindenképp, amíg mi itt vagyunk, hisz nélkülük nem nagyon tudnánk magunkkal mit kezdeni. Vagy legalább addig, amíg a Mohácsi-testvérek előadása tart…. Az, amelyiket Mohácsi János Az üzlet az üzlet, avagy eladó a mennyasszony címmel a Budaörsi Latinovits Színházban rendezett Csiky Gergely Ingyenélőkjéből /később A proletárok lett a címe/ – oly fékevesztetten egy irányba tartó kakofóniává, melytől egyidőben kerekedik el ámulattól és nevetéstől a szánk. Mire az igen hosszan robogó átirat-vonattal közösen a tapshoz érünk, nemcsak a játszóknak, hanem magunknak is tapsolunk sok mindenért, és ezek között ott sincs a három felvonásnyi figyelni tudásunk.

Pedig az sem hasztalan itt, ahol minden már csak jelzésértékűen van jelen, ám ez a jelzés nem is akármilyen, öles betűkkel van a szemünk elé téve. Az egykor jobb időket, több pénzt, beépíthető anyagot látott nagypolgári szalon falai helyett csak a zártszelvény szerkezet látszik a játéktéren, mely ajtókat, ablakokat, Petőfi-képet, nemesi címert tart körbevéve a kopottas bútorzatot (díszlet: Khell Zsolt).

A takarékosság és a tökéletesen eltaláltság kevéssel is mindent elmondó, tudó közege ez, ahol a mai kor ruháinak mindegyikére rávarratott a cirkalmas sujtás, nehogy elfelejtsük, hogy hol is vagyunk (jelmez: Remete Krisztina) – ha már se ingünk, se gatyánk, vagy legfeljebb csak az maradt, akkor se vesszen homályba a semmit sem érő, de téves önérékelésünknek utolsó mentsvárat jelentő úri rangkórságunk.

És hát abból vagy annak látszatából van itt bőven nagy totálban: ahogy Spolarics Andrea özvegy Szederváry Kamillája keseregve jajveszékel az özvegységét pénzzel kisegítő levelek elmaradásán Mosolygó József (Mertz Tibor) zugügyvéddel közösen, betöltve e kopottas nappalit, megadva igen erős alaptónusát a darabnak, mely egy idő után erőteljes volta ellenére kiismerhetővé, zsánerszerűvé válik, szándékosan túljátszottá. Ez persze elengedhetetlen a komikus hangulat megágyazásához, még akkor is, ha már az első felvonás közepétől kezdve próbára  teszi a nézői befogadás türelemi faktorait.

Ezt viszont nem lehet másképp: ez a lecsúszott, csak a nemesi előjogaiba kapaszkodó – mert mása aztán nincs, de tényleg nincs neki -, mindenhol csakis ezzel érvényesülni akaró dzsentri stílust oly mesteri, görcsösen gépies, ösztönössé vált emblematikussággal nagyítja színpadnyi szélességre Spolarics Andrea és Mertz Tibor egymásból élő és egymáson élősködő játéka, hogy azt nem lehet minden időleges kiszámíthatósága ellenére sem nem szeretni, hisz a magyar virtusnak úgy kell ez a pojácaszámba menőség, mint egy falat kenyér.

Depláne, ha pénzt kell szerezni, hisz munka, ténylegesen jövedelmező állás nélkül akarunk élni, jól élni. Mit van mit tenni: kiházasítjuk a lányunkat, vagy a szerető javára – jó pénzért, természetesen – elválunk a névházasságban élő feleségünktől, és úgy adjuk-vesszük őt, mint a lovat. Ilyen „ló” itt Hartai Petra Szederváry Irénje, aki úgy csapódik érzések, férfiak, szerelem és érdek pofoncsata sodrású forgatagában, hogy az a legnyugodtabb természetűeknek is szédülést okozna.

Ám Hartai Petra nemhogy csupán együtt képes csapongani elemi érzékenységgel ezzel a sodrással, hanem mindeme sodrás mellé még Szederváry Irén lelkének hol álmélkodó, hol gyermekien kifakadó, vagy épp rácsodálkozni tudó lelkének a hullámait is felzárkóztatja, melyek így együttesen hihetetlen hiteles intenzitással zuhognak felénk, amely a könnyeinket nevetésbe, a nevetésünket könnyekbe csomagolja – jólesően, végeérhetetlenül.

És ebben a végeérhetetlenségben másként és másként követi végeérhetetlen csapongásban, tépelődésben, vagy éppen hihetetlen számító, pénzéhes körmönfont rafinériával a két őérte, Irénért „versengő” szerelmest: Fröhlich Kristóf Darvas Károlyát és Böröndi Bence Zátonyi Bencéjét. Fröhlich Kristóf dzsentri virtussal hadakozó, maga virtusát is kereső Károlya és Böröndi Bence gátlástalanul pénzt halmozni képtelen, hozományvadász, ügyeskedve ügyetlenkedő Zátonyija két olyan alappillére ennek a rendezésnek, melytől ez az egész előadás csak még inkább pörög és pörög a sarkai körül, nem is akárhogy.

Ahogy Szőts Orsi Borcsa cselédje is  oly tükröt  képes tartani ezen egész dzsentri huncutság és alapja sosem volt úri kivagyiság elé, hogy tényleg szívből kívánjuk, hogy éljenek a vértanúk!

Éljenek, mert nélkülük nekünk, a kitudja mi mögé búvó és mivel takaródzó ügyeskedőknek, semmink nem marad. Mohácsi János rendezése olyan sok, egymás mellett és egymás által élő szólamát egyesíti egy irányba tartó kakofóniává a mi magyar, századokon átívelő, egyetlen áltúlélési stratégiát adó, sosem volt igazi nemesi előjogaink mögé menekülésnek, hogy tényleg azt érezzük torkunkból felszakadó, vagy épp abba szoruló nevetéssel, hogy élővé magasztalt vértanúk nélkül talán sosem lennénk életképesek, nyilván azokkal sem, de ez már nem annyira komikus, sajnos.

(2022. október 1.)

Csatádi Gábor