„Színház az egész világ”- írta Shakespeare. De mi van, ha az egész világ egy cirkusz?-teszi fel a kérdést Rudolf Péter a Vígszínházban rendezett Szeget szeggel előadásában.

A Vígszínház Szeget szeggel előadásán mindenki azon morfondírozik – miközben a helyét keresi -, hogy a színpad mögötti vászonra vajon élőben közvetítik-e a nézőteret? Én percekkel később a valóság és a vetítés alapos összehasonlítása után inkább azt tartom valószínűnek, hogy nem. És ez így praktikusabb is. Közben a színpadon a vászon előtti mobilállványzaton elhelyezett székekre nézőket vezetnek be. Előttük pedig fehérrel van kiemelve a játék központi tere. Mindez az előadást indító:

„Kezdődjék hát a cirkusz!”-felkiáltással nyer értelmet. Cirkuszban vagyunk.


© Gordon Eszter

De hiába vonulnak be furábbnál furább állat- vagy démon maszkban a szereplők. Az előadás csak néhány kellékében, a felvonásvégen megjelenő maszkokban, a már említett porondban, amiről így kiderül, hogy manézs, és a bazári hangulatú megvilágításban idézi a cirkusz világát. Ebben a felállásban a Herceg lenne a cirkuszigazgató, Angelo pedig… az oroszlánszelídítő? Kőszegi Ákosra, aki Bécs Hercegét alakítja még rá lehet fogni ezt a szerepet, de a Stohl András által játszott Angelo annyira már nem helyezhető el ebben a koordinátarendszerben. A többi szereplőről nem is beszélve.

További fejtörésre ad okot az előadás plakátja, amely Kőszegi Ákost valóban cirkuszigazgatóként jeleníti meg, Stohl hátából viszont kiáll egy kulcs, mintha felhúzós bábu lenne. Talán arra akar utalni a plakát, hogy Angelo csak a Herceg bábja? De hisz az egész dráma ennek a szöges ellentéte. Szóvicc ide vagy oda. Mert különben miért akarná megakadályozni a Herceg Claudio kivégzését? Vagy arra akar utalás lenni, hogy Angelo a Herceg felelőtlenségének az áldozata.

Ha egy pillanatra eltekintünk Angelo tragikus – bár a darabot komédiaként tartják számon – vétkétől, megállapítható, hogy a Herceg bizony csúnyán elbánik vele. Először is kinevezi maga helyett, hogy elvégezze az általa nem kívánt „piszkos munkát”, azaz szedje ráncba a várost. Mert a szükségesnek vélt szigort a nép rossz néven venné a kicsit nárcisztikus karaktertől, és talán a népszerűsége is csökkenne a szigorítás következtében. Majd, amikor nem elégedett az általa teljhatalommal felruházott helyettese döntéseivel, kirántja alóla a szőnyeget.


© Gordon Eszter

Mindezért persze csak akkor érdemelne együttérzést Angelo, ha ő maga makulátlan erkölcsű lenne, de nem így van. Stohl parádésan vált a farizeus erkölcsű politikus arcai között. Egyik pillanatban még ökölbe szorított kézzel parancsol, a másikban pedig tenyérbemászó módon, kétértelmű szavakkal próbálja meg elcsábítani Izabellát. De nem skizofrén karaktert játszik. Stohl Angelója tudatában van a hatalmának, ezért nem is akarja visszaadni az előadás végén, amikor hírét veszi a Herceg visszatértének. Mert ez azt jelenti, hogy a szava többet nyom a latban akkor, ha tanúk nélkül vádolják meg.

És miközben az előadás szép lassan folyik a maga medrében, a már sokadszorra bejátszott vígszínházi nézőtér elkezdi magára vonni a figyelmet. Hiszen a Vígszínház az utóbbi években két botrány színterévé is vált, és mindkét esetben a hatalommal való visszaélés volt a vád a két volt igazgatóval szemben. Ráadásul Marton László ügye, a dráma cselekményéhez hasonlóan, konkrétan szexuális zaklatásról szólt.

Ebből már kerekedhetne valami. A szembenézéshez először kell egy tükör, amit az első felvonásban megmutatnak, és ebből lesz Angelo irodájában egy hatalmas íróasztal. Így nemcsak az ember tükre, hanem a törvényeké is. De akármilyen az önvizsgálat, mindig kell hozzá bátorság, akkor meg pláne, ha a szóban forgó intézmény mindezt nyilvánosan kívánja véghez vinni. Ezért is fontos gesztus, hogy Rudolf Péter igazgatóként magára vállalta a rendezést. Azonban a kiüresedő cirkuszi kerethez hasonlóan az igazi szembenézés is elmarad. Vagy annyira szolidan történik meg, hogy kvázi észrevehetetlen. Angelót megbünteti a Herceg, majd sarkon fordulva ugyanolyan hatalmi pozícióból kéri meg Izabella kezét, ahogy Angelo próbálta korábban megszerezni őt. Az alaphelyzet nem változik. Ha csak annyira futja, hogy a világ nem változik, az elég cinikus, de mi tagadás legalább igaz állítás. Csakhogy az előadás érdemben erre sem reagál, csupán Izabella arcán fut végig egy kényszeredett rándulás, mielőtt a kezét nyújtaná.


© Gordon Eszter

Az előadás a műfajmegjelölésben dühös vígjátékot ígér. Csakhogy az egyetlen dühös szereplő a Márkus Luca alakította Izabella. Ő is csak akkor, amikor rádöbben, hogy váltságdíjként testi kielégülést kéne adnia. Az addig naivan viselkedő lány sorra csalódik a férfiakban – még a testvérében is.

Végül nem marad más csak a tehetetlen dühe. Ennek a hullámzásnak az emberi oldalát mutatja meg Márkus Luca.

Az előadásból azonban a düh időközben elpárolog. Nagy kár, mert a színészeken mind látszik az igyekezet, és ez az előadás sokkal több lehetett volna annál, mint amit végül kapunk tőle. És önmagában a düh sem lenne elég, vagy csak arra, hogy felrúgja a status quót. De ahhoz, hogy megoldást kínáljon a hatalommal való visszaélés problémájára, több kell, mint düh.

(2023.01.03)

Jenei Péter