Pasztillázott boldogság

2018. december 20. 13:36

Az a fajta, amit receptre lehet felíratni és kiváltani. Aztán, hogy be is vesszük-e az effélét, avagy boldogtalanságra kárhoztatjuk inkább magunkat, az már más kérdés. Mohácsi János Szép Ernő Patikáját rendezte az Örkény Színház terébe granulátumként, ám instant módon gyorsan oldódóra – gyógyírt nehezen adóan, ám annál jobban tudatosítva a gyógymódért sürgősen kiáltó tüneteinket.
Ez az első világháború után egy évvel írt darab maholnap  évszázados lesz. Sebaj, mert itt megállt az idő, digitalizáció ide vagy oda. A kaszinónyi vagy épp patikányi színpad díszletének (Khell Zsolt) egyszerű, tiszta korhűsége minden modernizálás nélkül is „itt és most”-ot teremt. Magyarországon úgyis megállt az idő, és persze most, 2018-ban is szívesen lennénk sokan a Horthy-korszak kellős közepében. Hát tessék, Mohácsi János tálcán szállítja. Elénk teszi, középre, lehet gusztálni. És eldönteni, hogy kell-e ez egy század elmúltával nekünk vagy sem?

Folyik a kártyázás, hevesen veri a blattot a Patikus (Znamenák István), Borgida (Epres Attila), a Jegyző (Kovács Zsolt) és a Postamester (Mertz Tibor), repkednek a tökök, az alsók, és átszellemült játékuk mellett eltörpül minden más. Nemcsak attól, azért, mert a bennfentes, összeszokott, véd- és dacszövetségnek ható maroknyi csapat játéka uralja a játékteret, hanem azért is, mert ők maguk sem akarnak tudomást venni arról, ami körülöttük a kaszinóban zajlani szeretne. Repkednek a veretes, olykor szóvicc számba menő poénok, a Mohácsi-testvérek hazai terepe ez, ahol minden ízlésükre és kedvükre valót kijátszhatnak magukból e szöveg dialógusain keresztül.

Merész vállalkozása e rendezésnek, hogy egy egész résznyi (hetven perc) időt enged ennek a parttalan magyar kivagyiságnak, peckesen kártyázó fennhéjázásnak. Merész megoldás, hisz nagyon hamar kiismerni, megérezni  a rugóit ennek a díszes, kaszinózó társaságnak, és a mennyiségi többlet unalmat, egysíkúságot teremt – bár jól szórakozni rajta kétségtelenül lehet, annak, aki az ilyet szereti – instant módon oldódó színpadi orvosság.

Persze mindemellett tagadhatatlan, hogy a darab első része teljes terjedelmében a miliő és a kaszinónyi ország szellemiségének megfestésére szentelődik, közben pedig spirál módjára, örvénylően mélyül is ez a hetyke, magas presztízsűnek gondolt alpáriság. Hisz nemcsak a kaszinó tulajának, Árpikának (Némedi Árpád) a kérését engedik el a fülük mellett, veszik semmibe, hogy fejezzék be a partit, mert bál szeretne kezdődni itt, hanem a Kati cselédet (Zsigmond Emőke) is úgy használják söprögetése közben férfiúi gerjedelmük csoportos kielégítésére, ahogy azt nem szégyellik. Magyar virtus Mohácsi ecsettel – csupán az a sajnálatos, hogy a humor bonbonok és a gegek dömpingjétől a karakterjáték nem tud a színészi tehetségeknek megfelelően teret kapni.
Bár ez a dózistöbblet parafrazeálása egyben a darab üzenetének is: a boldogságkeresés-kapszula marékszámra, nyakra-főre való magunkba döntése. Az épp aktuális patikussegéd (Novkov Máté) olthatatlan, apaszthatatlan boldogság- és szerelemvágya a Patikusné iránt (Tenki Réka) a romantikus eszményen túl mélyen az emberi és a társadalmi lélektant megmutató. A Ladányba patikussegédnek álló fővárosi, félszeg, mégis úri modorú ifjú csetlik-botlik a vidéki patikus és egyéb elöljárói között.

Novkov Máté gyermeki széplelkűje aztán szép lassan felnő önmagához és a Patikusné meghódításához is azon az éjszakán, mikor a fogát fájlaló Patikusné először kér orvosságot  fájdalma ellen a segédtől. Novkov Máté segédje maga  a belső finomság a tenyeres-talpasok közt, már-már idillikus fáklyafény a szellemi vaskos sötétségükre, az érzelmi alultápláltságukra rátartiak között. A Szép Ernő-i szecessziós romantika keresetlen, egyszerű őszinteséggel megmutatott játéka az övé.

Tenki Réka Patikusnéja a segéd lebeszélhetetlen vonzalmától, mint a fénytől virágot fakasztó növény, ébred, tárul ki a férfiuralom atmoszférájában, melyben a nőnek hallgass a neve.  A rátartiság vaskos védőburkának lehullása után Tenki Réka szeretetre szomjazója csak még inkább kontúrozza az érzelmi, lelki vaskos félhomályt. Mert ebben  a fajta lelki félhomályban minden emberi léptékű vágyakozás szentimentális széplelkűségként hat, ám ezért nem a vágyakozások, hanem a normalitásként kezelt lelki félhomályok a felelősek.

Mertz Tibor megölni készül fejszéjével a Patikussegédet, mert a rajtakapott Postamesterné (Kerekes Éva) efféle “emancipációját”, a félrelépés divatját a Patikussegéd divatteremtő, a Patikusnét elcsábító nagyvárosi hóbotjának tulajdonítja. Mertz Tibor játéka által a Postamester és a kezében diadalmasan ütésre előkészített balta eggyé olvad – elválaszthatatlanságuk emblematikus, pont annyira, ahogy a felszarvazottsága is, amikor megtudja, hogy felesége mindenki másnak is megvolt már Ladányban. Boldogtalanság itt is, ott is – csupa „a magyar férfiember a pálinkába kapaszkodik” a lelki harmónia hiánya esetén. És itt már külön fegyverhordozó cipeli a társaság pálinka adagját a sebzett szívű, érzékenységüket mélyen magukba temető férfiemberek után.

Minden nevetségesnek és komédiának álcázott  ebben a Szép Ernő-i romantikusságban, ebben a két lenézettnek, a segédnek és a cselédnek a szerelmi egymásra találásában – ám pont ez a túlzásba vitt gegdömping fest éles kontúrt e Mohácsi-rendezésben a lelki finomságra nyitott érzékenységnek. Miként Kovács Márton hegedűjátéka, aki előadásnyi zenekarának (Móser Ádám, Gyulai Csaba, Benkő Róbert, Némedi Árpád) prímásaként hol édes, hol melankolikus dallamokat húz – és miként a Mohácsi-rendezésekben máskor is – ez az élőzene reflektorfényszerűen emeli ki, vagy hagyja épp homályban ezt az érzelmi alultápláltságot e „Patika-hazában”. Mert a boldog egymásra és önmagunkra találásban a rátarti kivagyiság pirulái helyett a hiány gyógyszerének tekinthető őszinte vágyakozás, akarás segíthet csupán – egyéni és országos patikaméretekben is.
(2018. december 15.)

Csatádi Gábor