„Itt ezentúl mindig csak sötét lesz?”

…de talán addig ez a sötét sem lesz totális és mindent beborító, amíg lesz, ki e kérdést, még ha csak maga elé révedve is, de feltegye. Mert aki a sötét felől kérdez, annak a lelke, a kérdése világít eltüntethetetlenül. Hubay Miklós-Ránki György-Vas István Egy szerelem három éjszakája c. musicaljét ifj.Vidnyánszky Attila rendezte a Pesti Színházban szürreálisan valóságos és valóságosan szürreális világgá, zenés drámává arról, hogy az élet szerelmét és a szerelem életét sem csizmatalp, sem megalkuvás, sem pedig a mindent egyre inkább légmentesen kitöltő félelem nem tudja kikezdeni. Egy víziók sugallatain úsztatott előadás a bennünk, közöttünk élő kikezdhetetlenségről, amely tartást, elevenséget, azaz: szerelmet és lebonthatatlan örömöt adhat és ad.

És mindjárt le- és kibontással kezd az előadás is: a leszűkített játékteret elbontható, öt darabból álló paraván takarja, amit a díszletezők hordanak el, hogy beengedjék a tekintetünket egy polgári, nagy ablaktáblás lakás nappalijába (látvány: ifj. Vidnyánszky Attila). Olyan ez, mint egy hártyapapírral borított kukucskálónyílás: belátni egy lakásnyi életbe, egy rejtekhelyre, ahol a szerelem kétszemélyes birodalma honol – még akkor is, ha ezzel látszólagosan  szcenikai paradoxont hozunk létre az „élvezeti minőség” kárára.

A látás, a látni akarás tevődik így próbára, hogy egyetlen, gyermekien naiv, ám annál merészebb tudatossággal vállalt rendezői huszárvágással hitvallást tegyen ezáltal arról, hogy mi is a látás, a láttatni akarás és a látni engedés. Nem akkor látunk körülöttünk, előttünk mindent pontosan, ha csupán magunk elé nézünk – ehhez kell az is, hogy ezzel egy időben magunkba, lényünk mélyrétegeibe is bele tudjunk látni.

Egy fiatal szerelmespár, Bálint (Ertl Zsombor) és Júlia (Varga-Járó Sára) most foglalja el albérletét, kezdi közös életét. Olyan ez, mint megakadt tű a lemezen, mint számtalanszor újrajátszott jelenet, melyben persze sosem gépiesen azonos egyetlen sor sem.

Filmszerűnek hat, ám mégis vérbeli színház, az itt és most egyetlenszerű birodalma. Játékosság és szenvedély, pajkos, ám annál komolyabban vett egymásba feledkezés Ertl Zombor és Varga-Járó Sára játéka, melyben nekünk, értünk, velünk játszanak.

Hisz a szerelem nem fröccsentett műanyag szíves dekoráció a virágboltok februári kirakatában, hanem lelkes, totálisan egymásba feledkezni tudó elevenség, amelyet max. csak meglesni lehet. Előttünk játszódót meglesni, és a magunk egykori vagy jelenlegi szerelmi életébe belesni így, ettől lesz kendőzetlenül szép, gyermekien tiszta, érzést és létállapotot víziószerűen elénk terítő. És attól csak még inkább, hogy egy efféle szerelmet a halál, a fizikai megsemmisülés fenyeget.

Mert Ifjú Vidnyánszky Attila rendezésében részben szétbomlanak a színházi keretek, lásd a történetvezetést, a szereplők egymás közti párbeszédét vagy akár az idősíkok szabad kezelését. A színháztradíciókkal való kísérletezés ez, de úgy, hogy mégsem érzed egyetlen percre sem, hogy nem színházban ülsz, nem színházat nézel. Ám az mégis kérlelhetetlenül igaz lesz, hogy e rendezésében egészen másképp kell tekintened arra, amit eddig a színháztól vártál.

Hogy ez most jó vagy rossz? Sem alma, sem körte, hanem színház, szerelem, kérlelhetetlenség és kikezdhetetlenség úgy, ahogy te látod, ahogy neked kell látnod ahhoz, hogy közben magadban is láthasd a magad kérlelhetetlenségét, kikezdhetetlenségét, szerelmét és a legjobb értelemben vett színházát. De persze, aki fanyalog, az egyre kevesebbet, vagy épp semmit nem lát, hisz a látás, látni akarás, pont mint a szerelem is, szeretni vágyás, szeretni akarás. Olyan, amelyik teljes önerejét mozgásba hozza, hogy szembeszálljon a háborúnak kitett szerelem fizikális halálával.

Ahogy Zoltán Áron Légósa folyamatosan letromfolja a szerelmespárt az elsötétíteni nem tudásért, nem akarásért, abban az indulatban nemcsak a két fiatal szenvedélyével szemközt álló racionalitás lüktet, hanem megértjük belőle e két fiatal egymásba kapcsolódó, bombatámadást kiálló bizalmát is. Zoltán Áron Légósa mintha a föld és a szerelmesek között ingázna, mint valami meg nem értett hírvivője az egymással látszólag összebékíthetetlen valóságnak és szerelemnek.

Ennek az „összebékíthetetlenségnek” igazi zászlóvivője Orosz Ákos Viktorja, aki olyan kutyahűséggel, csillapíthatatlan igyekezettel teljesíti Júlia minden kérését, hogy az már önmagában is féltékenységre ad okot.

Ám ez az igyekezet egyszerre rafinált és játékos – lásd a második rész burleszket kenterbe verő telefonálási jelenetét – , hogy szinte megsajnáljuk reménytelen Júlia-rajongásáért.  Orosz Ákos vehemenciája, Viktorjának mindent megszerző, elintéző iparkodása szerelem és  emberség egyszerre. Karaktere könnyfakasztóan vicces és  tiszteletet parancsoló – az eltörölhetetlen szerelem előtti főhajtás.

Mert ebből az egykori, ’61-es magyar „ősmusicalből” Mester Dávid és az általa vezényelt zenekar, melynek minden tagja negyvenes évekbeli ruhát és kalapot hord az egykori utcai viseletet visszaidéző módon, zenei drámát formál -, és visszarepít  a megszállás idejére, éreztetve ugyanekkor, hogy  Vas István dalszövegei a zene autentikus tolmácsolása által tudnak igazán kortalanná lenni.

Kortalanná, ahol a félelem, a háború okozta elembertelenedés ellen a játékosságba való menekülés az egyetlen mentsvár. Ahol  Varga-Járó Sára Júliája és Ertl Zsombor Bálintja keze között egy kalapács, egy könyv, egy éppen a lakásukba benyitó látogató lesz a játszótárs, hogy érezzük: akik szerelmesen egymással, együtt és másokkal játszani tudnak, azok csatát nyernek, még ha a halál vet is véget a „háborújuknak”. Az élet és az egymás iránt érzet szerelem kettejük, sőt az előadásnyi társulat megtörhetetlen játéka által nyer kikezdhetetlen igazolást itt.

Pont ahogy Kern András, Hegedűs D. Géza és Lukács Sándor Gáspárja, Menyhértje és Boldizsárja, akik katonaruhásan az örök megérkezés, az örök tiszteletadás megrozzant, légnyomást kapott bakáiként keretezik ezt az előadást. És eme keretezésüktől a történet valósága mesévé, illetve a mese  élhető valósággá, szerelemmé, a „hódolni” és „tisztelegni” tudás szerelmévé lesz.

Hisz az Egy szerelem három éjszakája kreatív kísérlet, líraian hangolt, félig-meddig már a költőiség vidékén járó előadás, amolyan Tajtékos napok parafrázis, melyet mintha tudatalatti módon az Apollinaire sorokra hangszereltek volna: „Letéptem ezt a hangaszálat/Már tudhatod az ősz halott/ E földön többé sose látlak/Ó idő szaga hangaszálak /És várlak téged tudhatod”. Avagy bátor, érett, sokat látott, ám annál kevésbé megfásult élet- és szerelemhimnusz ez, melynek végén Kern András Gáspárja jogosan kérdezi tőlünk: „Hall minket itt még valaki?”  És e rendezést látva, ha tényleg nem válik totálissá a külső-belső sötét, akkor egész biztosan: igen.

(2023. március 18.)

Csatádi Gábor