Petőfi elbeszélő költeményében János vitéztől a sok vándorlás és a hihetetlen kalandok után végül Tündérország királyaként búcsúzhatunk el. Kacsóh Pongrác daljátékában azonban Jancsi és Iluska lemond Tündérország trónjáról és az öröklétről, mert a boldogságot csak a saját falujukban tudják elképzelni. Szabó Máté operaházi rendezése e köré a döntés köré épül, de nem azért, hogy a nemzeti ünnep közeledtével a hazaszeretetet, mint olyat, próbálja pátoszos giccsel bevonni.
A bemutató eredetileg a rezsiárak elszállása okán bezárt Eiffel Műhelyházban lett volna, és ha hinni lehet a honlapon olvasható szövegnek, akkor a János vitézt ősztől majd az Erkel színpadán láthatja a közönség. S ezzel csak annyi a baj, hogy Szabó Máté pimaszul elintézte, hogy az előadását ne legyen értelme elvinni az Andrássy úti palotából… Az utolsó felvonásban ugyanis egy színház a színházban jelenetet látunk. Vándorlásuk végén János vitéz és Bagó az Élet tavához, pontosabban az Operaház nézőterére érkeznek (korábban a francia király palotáját is az Operaház sziluettje adja).
Horesnyi Balázs ugyanis a proszcénium kicsinyített mását helyezte tóként a színpadra, és a régi székekből is felraktak egy első sort.
Azt hiszem ezek után szükségtelen ecsetelnem, hogy miért nem működne ez a díszlet ugyanúgy az Erkelben vagy az Eiffel Műhelyházban – habár biztos vagyok benne, hogy mindenki felismerné a Operaház színpadának kicsinyített mását…
© MÁO
A bemutató külön érdekessége, hogy Rácz Márton karmester immár több éves kutatási projektjének köszönhetően – amely a magyar operettirodalom eredeti zenei anyagainak felkutatását célozza – az Operaházban először szólal meg a Kacsóh Pongrác komponálta ősváltozat, amit nagy valószínűséggel a közönség is először hallhat ebben a formájában, hiszen a 2003-ban Palcsó Sándor által rendezett előadás is a többször átdolgozott, Kenessey Jenő által hangszerelt közismert változatot használta.
De míg a zenében fontos ez az autentikusság, mely egy puritánabb hangzással várja az ilyesmire vájtfülű közönséget, addig a librettó bizony modernizáláson esett át. Az eredeti szövegkönyvet Heltai Jenő és Bakonyi Károly, a Bob herceg szerzőpárosa jegyzi, ennek a prózai részeit Perczel Enikő dramaturg és Szabó Máté rendező hangolták maira. Ami azért bizonyul hasznosnak, mert a poénok és a szöveg is közelebb került a közönség mindennapi szóhasználatához, ezzel segítve a befogadást. A dalok viszont érintetlenül maradtak, és hát felvételről vagy korábbi élmények alapján ezeket ismeri jobban a közönség is.
© MÁO
Kacsóh Pongrác daljátékából sok olyan mesei elem hiányzik, amelyek miatt a János vitéz 1845-ben „népmese” műfajmegjelöléssel került kiadásra. Tulajdonképpen csak az utolsó felvonás Tündérországa és az ott boszorkányként megjelenő gonosz mostoha az, ami a realitás határán már túl van. Az előadás mégis megpróbálja visszacsempészni a népmesei utalásokat. Például a háttérvetítésben megmutatott térkép, amelyen Franciaország Indiával határos, de előtte még Talján- és Tatárországon is át kell jutni. Vagy a gonosz Mostoha dramaturgiai pontokon benyivákoló macskája, ami a boszorkányságának biztos jele. De ilyen a holdfényben ágaskodó táltos vetített képe is.
És bár nem gyermekelőadásként hirdeti az Opera, Szabó Máté rendezéséről mégis az az első benyomásunk, hogy gyermekelőadás, s a prózai szöveg leporolása ehhez is jelentősen hozzájárul.
A háttérvetítés, amely Somogyi Győző rajzainak felhasználásával készült, a mesekönyvek illusztrációira emlékeztet. Ezzel tovább erősítve az érzést, hogy gyermekelőadáson vagyunk. Sajnos a vetítés ritkán ad többet, mint puszta hátteret, a vizuális gegjei is animációs filmek megoldásait juttatják eszünkbe, tipikus példa az itt-ott felvillanó porfelhőben vívott csata. Kukorica Jancsi távirányított pulija, a füzetek lapjain megelevenedő nyáj és kukoricás is ebbe az esztétikába illeszkedik.
© MÁO
A Kesselyák Gergely által vezényelt zenekar remekül szerepelt. Az ősváltozat zenéjét kellemes lendülettel, a rendezéshez hasonlóan minden pátosztól mentesen szólaltatták meg. Ami azért nagy szó, mert így azok sem érzik magukat egy nosztalgiakoncerten, akik netalán először látják a darabot.
A zene érzelmi töltetét pedig a színpadi akció humora ellenpontozza épp annyira, amennyire erre szükség van.
Boncsér Gergely biztos rutinnal alakítja a címszerepet. A szerelmes bojtárlegényt és a daliás huszárt hasonló magabiztossággal jeleníti meg. Iluska szerepében Kálnay Zsófiát halljuk, és bánkódhatunk, hogy csak néhány jelenet erejéig hallhatjuk. A karakter ártatlanságát még tündérkirálynőként is sikerül megőriznie. A Francia királykisasszonyt alakító Szemere Zita pont ellentétes karaktert formál meg, egyben komikai vénáját is sikerül megmutatnia. A második felvonás egyértelműen az övé. Minden a karaktere köré szerveződik, és nem csak azt mutatja meg, hogy a személye körüli felhajtást mennyire élvezi – és elvárja – a királylány, de uralni is tudja. Végül ki kell emelni Bretz Gábort, amiért Bagót, a reménytelen szerelmest már-már főszereplői rangba emeli. Hangjával és játékával is uralja a színpadot.
© MÁO
A huszárok mentéjén lévő szív alakú sújtás János vitéz esetében egyszerre jelenti az Iluska iránt érzett szerelmét és a faluja iránt érzett szeretetét. Ezért nem is csodálkozhatunk, hogy Tündérországot is kész otthagyni azért, hogy hazatérjen. MIndez pedig olyan természetességgel valósul meg Szabó Máté rendezésében, hogy eszünkbe sem jut, hogy történhetne másképpen is.
(2023. 03. 10.)
Jenei Péter
